A gépekre

Rázkódik, mint az üzekvő bika az új kazán. Fú, bőg a cséplőgépre; a tiprott tarlón, mint egy ittrekedt ős állatfaj mord hímje és nősténye: úgy feleselnek, úgy durrognak ott a fogyó asztag előtt szembenállva. Túrnak habként nagy polyvafelleget, s nehéz füstöt a könnyű nyári tájba. A dombon arrébb rokonaik, a gőzekék állnak. Köztük láncra kötve kúszik a fogas, emeli fejét, akasztja farkát a sziszegő földbe. Mint óriási szöcskék szállanak a karcsú, csillogó lovasgereblyék. Bármerre nézel: gép és újra gép, az egész határt csordamód belepték. Meghódították. Otthonát, fejét vesztve menekül róla régi népe. Dohogva tűnik vélük a vonat az éjszakába, az idegenségbe. A gépek, gépek ottmaradnak és foganva-nemzve úgy megsokasodnak, akár a tenger szörnyei, amíg a koncért ők is össze nem rohannak; üvöltve, bőgve, mint az emberek, uralma alól akiknek kitörtek. – Kik nem tudták sem visszaűzni, sem igába törni mind a kártevőket.