Évforduló

Az új hold, mint begyes kakas haladt
kényesen már a duzzadt fellegek felett.
Mint véres vadállat-szemek
csillogtak ránk a poharak.
S mi rekedten a daltól, nyolcan, férfi-rokonok
már hallgattunk a diófa alatt,
az ősz alatt, mely zörgő gallyakat
ejtve halkan nyítt s föl-fölzokogott:
majd fölüvöltött, mindnyájunk helyett,
kik némábbak voltunk, mint ő – a rég-halott
testvér, sógor, ki egykor velünk vigadott
s aztán… ki tudja, aztán hova lett!
Mert nem ő fekszik, nem ő odaát,
az éj taván túl a domboldalon,
csak ifju bánatom
alszik ott s lassan feledi magát…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]