Délibáb

Simontornyán volt még három Mari néni,
nagyszámu Juliska néni és egy Rézi
néni s ugyanannyi bácsi, nagy hasukkal,
óraláncaikkal, a láncon zsuzsukkal,
főleg iránytűkkel, mintha titkon messze
készülődtek volna, baljós tengerekre.
Addig is vasárnap, litánia után
kuglizni gyültek a nagykocsma udvarán.
Beszopva bajszukról a sör üde habját,
fogták a golyókat, soká lóbálgatták,
azután kivágták s fütyültek utánuk.
Még föl is ugrottak, mint a régi ágyuk.
Guggoltak, pörögtek, úgy dörögtek onnan
felém, aki elül a dübörgő dobban
félve állítgattam a lekaszált bábot;
méltán, mert eldobták egyszer a bokámat.
Ennek köszönhettem, hogy már ifjú fővel
Kaposvárt is láttam, noha lepedőben.
Simontornyán ért a háború is, éppen
erős gombozásban a vén Vár tövében.
Csákókkal, zászlókkal, lovakkal zsúfolva,
mintha egy kis fiú tarka rajza volna,
csillogva ez a nap ugy tünik föl nékem…
Mit tagadjam, én is harci lázban égtem.
Előbb Laci, ángyom öccse esett el, majd
Imre sógor, aztán még egy sógor meghalt;
majd Joó Döme bácsi; majd a szomszéd fia;
még a kanásznak is meg kellett halnia.
A negyvennégyesek ezrede háromszor
pusztult el, tisztestől, utolsó bakástól.
Hol van ez a világ, hol van az ifjuság?
föld felett magasan, akár a délibáb
remeg és csillámlik: – akik egykor voltak,
fittyet hányva bohón a vaskos valónak,
testtelenül, fejjel lefelé vonulnak:
integetnek: te is közibénk állsz holnap.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]