Két lovat vertünk…

Két lovat vertünk, négyet aztán
fölfelé a meredek úton,
biztattuk derekasan őket,
folyt az izzadság homlokunkon.
Egyikünk a zablát cibálta,
ketten a hátsó kereket
nyomták, midőn – csak ez hiányzott –
az őszi zápor megeredt.
Nem volt olyan hosszan kanyargó,
a messzefutó mennydörgés sem,
amilyen istenáldás erre
fölzendült a kocsiülésen.
Mondta a textust kitárt karral
jó apám, ő volt a kocsis,
fölnézett és levette hozzá
fejéről a kalapot is.
Farolt a szekér, még szerencse:
csak egy kereke roppant össze;
megindult így is, dőlt a csévés
kukorica és tök a vizbe.
A két keréknyom patak volt már
tajtékzó, fröcskölő patak,
fickándoztak a csévék benne
mint fürge, jókedvű halak.
Bokáig álltam benne én is,
tántorogva, az áradásban
és könnyem nyelve még dühöngőbb
vihart, bajt, égzengést kivántam.
Küzködésünkre bár özönviz,
a végitélet szakadt volna,
söpörjön vissza mindenestül
ahonnan jöttünk, a pokolba!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]