Ősapa

Fürge, ferde mandula-szemével
Panni, Sári, Katika hugom
csilloghatna nemcsak itt e szellős,
szőlőfedte kék hegyoldalon:
forgolódhatnának bort-jókedvet
töltve-öntve egy kán udvarán;
rokon lenne ott is mind a vendég,
egy kicsit tatár még mindahány.
Vagy mongol, vagy tungúz… tudja ördög:
minden arcon van valami nyom,
emlékeztető a közös ősre:
dőlt toronyra a sokféle rom;
az ősre, ki nevetve-ölelve
szerteszórta mind a kincseket,
melyeket magukra szedtek aztán
a Kállayak, Urhegyiek,
Hadfyak, Ferenczyek, Janiak:
zúg köröttem, vigad a család,
mintha azért gyűlt volna csak össze,
hogy megülje a zsákmányolást.
Gyémántgombként csillog egy hiúz-szem,
aranytálként egy japán-mosoly –
Én mit kaptam barna homlokáról,
a nagy ős vas homloka alól?
Gyermek-álmát, mely nyugatra hozta
s vitte volna még tovább, tovább,
zsebrevágni mindent, ami fényes,
mindenestül Páris városát? –
Nézek arra sóhajtva-nevetve,
ő sunyit ki belőlem, a vén
kalandos, kit főlehajtva István
sem látott, hacsaknem ág hegyén…
Nem paripák, a diófa mellett
két-három vén kerékpár lapít,
azon gyűltek össze a tatárok,
csepülik a kor áldásait.
Száll a szó és véle arcról-arcra
gúny és dac és düh ugrándozik,
mintha az ős táncoltatná lelkét,
próbálgatná hunn-fintorait.
Magamba, magamon mosolyogva,
vagyis kicsit lelkem jobb felén,
hívogatom én is… szinte mordul:
„csak szabadságod ne hagyd, öcsém!
Mit ér a kővár, kőház, a rend, ha
börtönfalként fordul vissza rád?”
Úgy hajtom a pohár bort le, néki,
mint koncot a vadnak, rácson át.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]