Visszhang

Csak úgy a szélén megkavartam
egy kicsit ezt a kis vizet,
ezt az álló, az ég tudná, mért
magyarnak zengett életet.
 
Hogy fintorog, az új merénylőt
hogy fojtaná, hogy sistereg!
mélyében mintha a szél atyja
lakna, egy akol fergeteg.
Ámulva állok eszközömmel.
No lám, hát igaz a mese?
Ezt rejti egyre még a ringó
napfény aranyos szőttese?
 
Megtiszteltetve nézdelem
a csodát, mely velem esett:
derék szál medvék, ordasok
lettek a fák hátam megett.
Jő innen, onnan is a visszhang,
vádját új szókkal sziszegi.
– Áruló – hallom – mérgező! – majd:
fajvédő: – s rá: bolseviki!
 
Micsoda kardal. Visszanézzek?
Szegény, öreg kisértetek!
Ép a magyar pirulna bennem,
ha harcba szállnék véletek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]