Cigánytemető

Mikor voltunk elmenőben, rigó szólt a temetőben, aztán – akár duhaj hangra hogyha belevág a banda – százezernyi, milliónyi tücsök kezdett hegedülni, húr sikongott, flóta zengett – megálltunk a kereszt mellett – a hegytetőn kicsinyt megállt, kifújta a két ló magát. Mintha csak ők húzták volna, kik itt kerültek a sírba, itt is, mindig félretolva útmentére, árokpartra; sipolt a sok pirinyó lyuk, mint megannyi tilinkójuk, régvolt murik kedve tört föl bugyborékolva a földből; éjfél után, hajnal előtt zengett a fű, zengett a föld. Szerszámához jutott ismét a fekete cigány-népség, láthatatlanul az éjben húzták-fújták a sötétben, mintha most is egy ablaknak, húzták egyszer csak maguknak, fújták a legeslegszebbet – hajnalodott, mennünk kellett; elmenőben a part alatt vágtatni kezdtek a lovak. A zörejre, a robajra ömlött a nyári hajnalba ezrivel a parti fecske barnán, cigánykerekezve, kéregettek, rimánkodtak, körülröpdösték kocsinkat – már messze a völgyben jártunk, özönlöttek még utánunk – aztán föl, a magas égnek, egy raj síró purdé lélek.