Külváros

Gyanús kartársak, szomjas némberek
közül a költő végre hazabaktat;
méri magán, mint hőmérőn, melyet
beteg és nyirkos test hevébe dugtak,
a bűnt, a bűzt, az undort, undorát,
a lázt, lázálmait e külnegyednek,
hol az ember is úgy kúszik tovább,
ahogy az álmok népei lebegnek.
Ez hát a föld, amelyen énekelnem
himnuszt rendeltél – szól és föltekint.
Mögötte tolvaj lép. Emitt rekedten
két korhely áldja a rend őreit.
Arrébb egy lámpa dicsfénye alatt
több hölgy mereng, akár hajóra várna.
Ám ezt, bocsátva mély sóhajokat
már a lépcsőház ablakából látja,
dalnokunk, hol újból s újból lenézve
dús ihletével feljebb félve hág;
minél magasabb régiókba ér fel,
annál kisértőbb: vesse le magát.
De mindez ködlő bosszúvágy csupán.
Egy hősi álom! Tündöklő regény-vég!
Élni fog, tudjuk. Annyija után
ízenként tépi ronggyá a szegénység.
Vidám hangokkal mint vadász-sereg,
jön a razzia rendes karavánja.
Aztán a hajnal. Vad érdemjelet,
rőt koszorút vág poros ablakára.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]