Munka után

Munka után egy röpke óra még marad;
erkélyen ülök, húnyó nap alatt,
a városszélen, honnan már lehet
látni borongó pannon hegyeket.
Zöld réteket és távcsövömön át
kocsit, lovat, gémeskút ágasát,
sőt egy ekét is… kék vasán a fényt,
úgy nézem azt a lenge tüneményt,
a nap csókját, mit az acélra vet,
mint messzi, édeni jelenetet.
Úgy követem a férfit ott, aki
egykedvűen végzi dolgát. Hallani
vélem lépteit, ostorát, ha int,
a lovak párás fujtatásait,
a frissen futó, sziszegő vasat
s a föld sóhaját, ahogy széthasad.
…Boldogabb volnék most, ha én is ott,
az ekénél, a földnél maradok?
Fáradt vagyok. Már alkonyul. Szemem
tüzel, vakul, lezárul könnyesen.
Vágtatva jő a porzó út felett
egy fürge kis szél, asztalomra csap,
kutat, dohog, becsapja könyvemet,
vinné az üres papírlapokat.
Csak hallom e zajt, pillám sem nyitom,
ringatózom szép hazugságomon,
a reményen, hogy van út vissza még,
lehet sorsomból mentő hasadék,
rés, melyen visszafuthatok oda –
hova? Ó a szív tudja csak, hova!
Egy istállóba! egy rosz nyoszolya
vén deszkáira! – hol még vágyni úgy
tudott, ahogy itt már csak fájni tud –
így állva bosszút a bántalomért,
mely tegnap is ért és máma is ért.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]