Szegénység, örökös éhség

Mi oly szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte tréfa volt!
Nagyanya az utcán minden korhadt faágért lehajolt;
egy szalmaszálért lehajolt. Megesett, hogy főzés közben a tűz egyszerre kialudt
s a család ifjabb tagjai egy kis csutáért benyargalták a fél falut.
Oly szegények voltunk, szemünk a földön folyton ide-oda járt.
Déltől fogva, mint megszállottak gyüjtögettük a vacsorát,
venyigét, sót és krumplit hajszoltunk és ha más nem akadt,
megfőztük levesnek a kéthetes kenyérhéjakat.
Gyüjtöttünk egyre. Ó gyüjtési őrült szenvedély!
Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol, bármit is leltem én:
szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot,
elkopott seprüt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye volt.
Szegények szenvedélye, sarkaló önzés, érzem én
örökre bennem égsz már, örök időkre! a szegény
lázával nézem én a földet, téged is fényes gondolat,
ragyogó eszme – tán azért, mert nem kérik tőlem áradat.
Ó, legparányibb villanásod drága kincsem nékem! Tellene
fejem rogyásig, ahogyan rég padlásunk szellős belseje,
szent zsugoriság: dicsőség vágya: gyönyörű éhség – mint magas gyümölcs felé
kapna a nap után kezem és véle sóvár népemé.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]