Éjféli meditáció a legfelső emeleten

Atyáim Istene! Katolikus Isten!
Házak lebegnek, mint hajók lent a füstben.
Az egész külváros, akár egy kikötő.
Útra készen füstöl, nyüzsög a sok tető.
Két torony versengve az indulást kongja.
Álmos vagyok. Uram, vígy az igaz útra!
Barackpálinkát és sört ittunk az este,
dalolva, fecsegve… megint bünbe esve.
De borzongva most im egyre emelkedek,
önmagam Phönixe zord világod felett.
Ahogy józanodok, egyre messzebb látok,
bűnök fertőjének mondom ezt a várost.
Az utolsó kocsi, mint meghajszolt kutya
iszkol a sinein Újpest felé haza,
bőgve onnan, hol a mulatók fényjele
kacsint már csak, mint a Sátán tekintete.
Oh az a mocsár ott! Oh az a kárhozat!
Futva jöttem én is. Oh, oh azok a nők!
négytől tiz pengőig kinálják magukat
s mit nem sutyorognak még a hátad mögött!
Ahogyan Velence a tengerre épült,
ez a város bűnre, förtelemre épült.
Megálltam utközben. Nagy villamos halak,
vonatok usztak a Ferdinánd-híd alatt.
Messze, egyedül, mint nyilt vízen a bója,
lebeg föl-alá a Bazilika tornya.
Ez hát, ez az élet. Sóhajtozva fogom,
ölelem itt most az ablak keresztfáját,
nézem imbolyogni a szomszéd tűzfalon
kitárt karjaimnak ijesztő nagy árnyát
s a kapkodó fejét… Oh, hol van a spongya,
az ecet, hogy tikkadt szomjúságom oltsa?
Kétellyel, gyanúval töltözött a testem,
keserűen éget, mit oly vigan nyeltem!
A gúny, mit e versbe is fonni akartam,
szivemet hurkolja, fojtja egyre jobban.
Petroleum, földgáz tört föl úgy a földből,
ahogy körülöttünk csettintgetve föltör
szemérmetlenül az ördög buja nyelve,
hogy a biztos zsákmányt előre izlelje.
Panama! Panama! Oh micsoda példák!
Az árvák házából kilopták a téglát!
A kincstári lovak szájából a szénát!
Még a munkálatok megkezdése előtt
az egész telepről lelopták a tetőt!
Családapák gyanús pénzen éjjeleznek,
pisztolyra gondolnak, ha dörren az ajtó,
előkelő ifjak kommunisták lesznek,
micsoda megjegyzés a körmenetekre!
féktelenül izgat a köruti sajtó,
halotthamvasztó kell, épp az Debrecenbe!
egy lakatosmester lányát megejtette.
Ne szégyeld, hogy könnyek gyülnek a szemedbe.
Látom itt a Dunát, a csillogó vizet,
melyben nyáron karcsú pogánynők fürdenek.
Oh úgy fürdenek majd, oh, oh sivalkodva
igy csapkodják majd a pokol égő habját,
siratják a napot, mikor hivalkodva
a hív lelkűeknek combjuk’ mutogatták.
De miért könnyezed te csak a világot?
Micsoda tetszelgés, kérkedés még most is!
Sajnáld tenmagadat, ten nyomorúságod!
Tudod, hova kerülsz? lelked merre oszlik
és a végső napon mit döntenek róla?
Nem áldoztál te sem érettségi óta.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]