Jelek

Juhászodtam már, mint kutya;
csábított a csont, meg a tűzhely.
A tél lágy zsirral csordula,
a nyár meg édes borral, hűssel.
Vigasztaltak aztán egy szűzzel,
próbáltam is szagát, izét –
aztán egyszerre a sirét.
Volt már barátom, jóbarát.
És pendült nékem is a pengő.
Kezdtem megszokni e hazát.
Visszaköszönt a tisztelendő;
napfénybe játszó enyhe felhő
volt szigora, ha korhola –
aztán az örvény mosolya.
És volt úgy is már, hogy vidám,
boldog is voltam; feledgettem
a kivégzetteket – talán
csak itt nem nyughatnak, szívemben.
Pacsirta is szólt már felettem
s alattam sétány lett az út,
míg észrevettem, hova fut.
Fordultam sarkon: merre most?
A városvégi jó öreg szél
Jobbról-balról arcon csapott,
dohogva, hogy hol tekeregtél.
Rajtakaptam szívemet, hogy fél
attól, mi mást megnyugtatott.
Ez volt a jel, jól haladok.
Szimatolom a füst szagát,
a szegénységét, majd a vérét.
Nem adnám a bölcs ostobát,
ha végül az enyém is kérnék.
Érzem, haj, ifjúságom végét,
van úgy: már csak a perceket,
amíg magamé lehetek.
Míg, mint a kígyó a madarat,
a falánk sír nem kezd igézni.
Kegyetlen vagyok. Magamat,
de téged sem tudlak kimélni,
míg szívem utolszor kisérli,
miért sorsát nem tűrni, de
érdemes volna élnie.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]