Micsoda alkony

Ahogy köröttünk minden szó, tekintet
és vigyor után egyre közelebb
kúszott, szorult a förtelmes halál: –
mi szorult, szűkölt bennem is, riadtan?
S kényszerített, hogy én a rettegő,
boldogságommal és jó napjaimmal
velük lenni kivánjak, én a gyáva,
osztozni szörnyű végzetükben?
Hogy iszonyodva, öklendezve is
egymás vállára dőlve velük álljam
a szitkozódó arcok, a gúny s röhej
szédítő szennyes kavargását – ott fent?
Micsoda alkony volt az! Mint hurok
hullt az az est a kerek láthatárról – durva
ölelésével az antik, örök éjjel!
Ó fuldokló sziv, te minden hír után
rémülten föl-fölkapkodó, milyen
vonzalom, milyen testvér-kapcsolat
rándult körötted, duzzasztott, csavart
ájultan végre elhanyatlani?
Hanyatlani s éledni mégis aztán
egy szörnyű éj, vad meggyaláztatás
révületével, mindörökre árván,
a régi rokon földön, mely üres váz lett,
barbár kisértetek, farkasok tanyája.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]