A semmiségbe

Öklömet ráztam és fenyegetőztem
a nép nevében: cselekedjetek!
mert hogyha… s elborult szemem vörösben
fürdette már a tájat, felleget.
Nem fenyegetőzöm, az ökleim már
nem rázom én, legyintek csöndesen.
Egy sóhajtás bújt ott ki ujjaimnál,
gyáván, hogy észre már én se vegyem.
Feszültségmérőből a víz, szivemből
hová futott le, országom, heved?
Lantom alatt az öblös völgy, a zengő
hangszekrény néma, mint ha megrepedt.
Akad a szó, mely ajkamon át nemrég
sípolva, vésszel teli tört elő –
Halottas háznak verjem fel a csendjét?
vagy a tiéd, országos temető?
Ha lázíthatnék, oh ha volna még kit,
életre téged, nemzetem, magyar! –
Már panaszolja az idő ütésit
recsegő káromkodásaival
az őszi erdő – népem hangtalan hull,
repül az őszi árkokba, az égre –
Mint rőt levél, mely leng még, utolsóul:
remeg, dadog a sziv a semmiségbe –
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]