Gondtalan

Beleütöm még kezemet
itt is, ott is egy akadályba;
de mind könnyebben lépdelek
és szabadabban e világba.
 
Csodálkozom és visszanézve
 
becsülöm az árkot, a partot,
 
a veszélyt, melynek meredélye
 
csak tegnap is még visszatartott.
Micsoda baj vehet körűl,
hogy, mint rossz szövetségesek,
gondjaim észrevétlenül,
azok is elfelejtenek?
 
Gondtalan és halk füttyszóval,
 
mosolyogva megyek a falnak,
 
s a falak kényszerült mosollyal
 
megnyílanak és utat adnak.
Nincs parancsom, nincs jelszavam,
mint kit nem harc vár, de mulatság,
fülelem, mit zeng magasan
egy szálló cinke, a szabadság.
 
Vonj kardot rám, a vizbe vágod,
 
golyód ködön fütyöl keresztül,
 
árnyékom veri szét a tábort,
 
vezérestül és pribékestül.
Énekelj, költő – magamat
igy biztattam egykor a harcra;
vértet, acélnál biztosabb
sisakot daloltam magamra.
 
Csikaszként szűkölő s gyülemlő
 
aljnép közt, Igazság, hadadban,
 
hangom és nevem külön feltör,
 
ott harcol máris, halhatatlan.
Rab voltam én, vagy szökevény:
„bőröm a halál rabruhája”,
vallottam – már nem vallom én,
szűnik már szívem bujdosása.
 
Szabadabban, mint álmaimban,
 
szállok, pedig csak szavam szárnyal,
 
mióta érzem, hogy megvivtam
 
első csatám; az elmulással.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]