Befejezés tetszés szerint

Elmult a nagy dalok kora! Tünődő, alázatos lett egykor büszke elmém. Mintha kövecset szedtem vón’ a földről: népet, sorsot, reményt búsan merengvén csorgatok vissza ujjaim közt – teérted se halnék már meg, mint nemrég akartam. Igy törpül a híres, gyönyörű élet, igy leszek, pajtás, úr végül magamban. Pincém előtt a fára seregélyek, aztán az alkony települ csipogva. Pohár boromban figyel még az ének, de nem vágyik már szám, hogy eldalolja. Más másra hagyom e fura világot, mely tudj’ az ördög elromlott kezemben. Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak, még öregebbek lesznek ő szivükben. – Kik naivabbak lesztek, mint apátok, a nagy harci dalt zengjétek felettem.