Hűtlen jövő1

1938

 

 

 

 

Haza, a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?
Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.
Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.
Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.
Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.
Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.
Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.
Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.
Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.
Igy maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.

 

 

 

Ha mindent elvesztünk mi…

 
Eltelhetett másfél órája, hogy
barátunkat bevitték a műtőbe
„tíz percre csak” – mondták az orvosok.
Élet-halálról volt szó; már az első
tíz perc elég volt, hogy mindegyikőnk
ön-szívverése föl-fölbillenő
mérleg-játékán mérje, hogy mit ér
bent az élet néki – ha hiány lesz.
 
Öten jártunk le-föl a szőnyeges
folyosón, minden léptet és pillantást
úgy indítva, hogy félútról, ha kell,
az ajtóhoz röppenjen, mely egyszerre
volt rémület, remény s öröm zsilipje.
 
Sápadtan én is, mint a többiek?
Arcukról olvastam félelmemet.
Egyik kezemben bróm volt és pohár víz,
a másikban egy őrjöngő madárként
csapongó női kéz, a reszkető
feleségé; sírt az, de úgy, hogy könnye
a vigaszra vont gépies mosolyban
kanyargott; némán sírt, nehogy behalljék;
szemejárása kérdte csak a téboly
fényével: hitves vagyok-e vagy özvegy?
Miközben szája, mint szeppent gyerek,
rágta a csillapítókat kezemből.
 
A falnak dőlt. Aztán – ha nem fogom meg –
a földre hull. Nem bírta már. Öt éve
járta mind feljebb, mind akadóbb szívvel
a próbáltatás hegységét, amelynek
nincs csúcsa, tán az égben sem, hova
Jézus zokogva rajta felfutott…
Vigasz, ó szörnyű csapda! Itt is azzal
vigasztaltuk az asszonyt, hogy mi vár rá,
férj, gyermek iránt mennyi áldozat még!
 
Hallotta? S azt gondolta, nincs tovább út?
Hogy csúcsra ért, mert oly mélységeket lát?
Fölnézett, levegőért kapkodott,
kezét harapta, emberáldozatként,
majd torkát tépte: fájjon, mint neki.
Aztán megszédült; lankadó vonásain
láttam, milyen utat tesz lefelé, míg
karomba, majd a székre hull. Elájult?
Mi rázta fel? Szeme máris kinyílt
s verdesve, szinte dadogva ragyogta
felénk a kérdést: mi történt azóta?
 
Mióta vártunk? Már magamnak is
hazudtam, nem kilenckor: tízkor kezdték
a műtétet, még később s van idő még
reményre! Majd torzítva az a kép tűnt
elém, ahogy barátunkat bevitték…
kísértetek, egyenruhás pribékek,
majd vándor körül lomha nagy kutyák,
vicsorgón ezek s azok is… Midőn
kijött az egyik nyájas orvos és
„Nagyságos asszonyt kéri” – mondta halkan.
 
Az akarat, hogy fölkel, csak szemöldén
rándult a nőnek, ott is megbicsaklott.
„Nincs semmi baj” – szólt az orvos. A fordult
lélek csak erre dobta ki az arcra
a riadalmat, mit őrzött, hogy baj van!
 
Két oldalt fogtuk az asszonyt; ha egyik
lába lépett is a remény felé,
a másik megtorpant, minthogyha attól
nyílhatna sír, hogy ő feléje indul –
Midőn kigördült a toló-kocsi
a fehér párnán is fehér beteggel.
 
Nagy sötét szeme annak még nagyobbra
nőtt a fájdalomtól, mely – szóra némán –
odagyűlt, ott lelt kifelé utat.
Ezt vetette ránk a beteg, a jaj e
reflektorát, éjsötétet a fénybe,
s mert fuldokolt, csak súgta: megfulok.
 
Azért mondtam el ezt, hogy elmondjam még,
mi erre történt. Biztos és vidám
hang rezzent ekkor, rezzentette ki
szivemből, a folyosóról, a házból
a csöndet, mely már a halálé volt.
Tisztán repült e hang – a feleségé,
trillázva szinte akadályain!
 
Hogy mit mondott, már nem tudom. – „Ne félj!”
„Meggyógyulsz!” tán ezt – csak röptét tudom s a
mosoly, száj, kéz friss röpdeléseit, mik
az asszonyról áradtak, oly dúsan, hogy
egész-maga szinte egy szárnyverés volt,
az élet testet öltött könnyűsége,
ahogy perdült, szállt a kocsi körül, míg
el nem tüntek a beteg-felvonóban,
köznapin, mint a hiteles csodák.
 
Mi szülte ujjá? Mi váltotta át?
Honnan kapott erőt? Mily mennyiség lett
itt új minőség? Én már elfogadtam,
bár azt sem értem, hogy miként lehet
az ekrazit fehér pora vezúvnyi
füstté, robajjá, városnyi halállá.
A rossz az nem csodás. De mázsa kínból
bár egy porszem remény? A megtörött test
hogy végzi el ön-úrfelmutatását?
Ha mindent elvesztünk mi, férfiak,
mit rejtetek ti még, nők? Fájdalomtól
őrjöng világunk. Lesz, ki jajszavára
ujjá szüli magát? Ki megtanítja
torzult arcunk az elfeledt mosolyra?

 

 

 

Hazám

Hazám szorít és fáj, kisebbedik,
oh, nemcsak határain át!
Érzem a végek rezzenéseit,
hevét; testemen érzem a hazát.
Ilyen közel jött. Nemrég szabadon
mozoghattam még tőle. Mint apám
házát, eszembe őt is csak bajom
juttatta; úgy volt csak, hogy várt reám.
Mi feszíthette most körém? Rekedt
viharral nyomja hozzám a világ.
A bőröm szinte. Ki őt sérti meg,
elevenembe, jogaimba vág.
Szorongok benne; s érte! Igy enyém.
Ahogy szorítják – hogy lélekzetet
vehessek – vissza úgy szorítok én,
válok részévé, hogy szabad legyek!
Voltak, kiket a sors úgy megnövelt,
hogy országot tudtak betölteni,
hogy őket ölte, ki kést abba vert.
Kezdem a hősök jaját érteni.
Veszélyes kor. Fogadj be úgy, hazám,
hogy kezedet, ha védőn fölveted,
érezzem; én is úgy mozdítanám
s dícsérjelek, mint jó reflexemet.
Fogadj be úgy, ha még jóra-konok
ifjú erőmmel jobbat akarok,
érezzem: mozdul óriás tagod:
anyag, de véled lélek is vagyok!

 

 

 

Öt észrevétel

 

Rendbontó

A drótkerítés sűrű közein
átnyomja kínnal nagy fejét, nyakát
a harangvirág; ingyen, idekinn
szórja szépséges, mézes illatát.
 

Tíz férfi fekszik

Tíz férfi fekszik a forgalmas járdán;
nem fut rendőrért senki iszonyodva,
hogy mi történt?! – Mellettük ásó, csákány
jelzi, hogy dolgoznak csak, hajnal óta.
 

Vidéki vásárban

Nem ismerem a csillagok nevét. Nem
ismerek egy arcot sem e vásárban,
s mind ismerős. Éltek, midőn nem éltem:
magyarok; élnek örökké utánam.
 

Alkalmas példa

Koszorút, szűzet, jó ruhát, nevet,
még készpénzt is nyujtottak a nagyok,
hogy inségedről kezdtem éneket,
négy miljó koldus! – Orgazda vagyok?
Vagy előleg ez? Tégy próbát. Mit érted
elmondtam, ismételd meg az igéket.
 

Teremtő képzelet

Jár bibelődve bölcs tekintetem –
 
Én szenvedem,
amit kibogoz, az ítéletet –
Oh, éles képzelet
 
azt szeretem
 
benned, hogy senkinek, nekem
sem adsz pardont, nem bocsátasz meg sosem –
 
Igazságosztó! légy könyörtelen:
 
segítsed élnem e fél életet.

 

 

 

Naplójegyzetek otthon

 

1

 
Nem volt hó, ami elolvadjon,
eresz nem sír, ér nem nevet
kárörvendőn, ahogy a parton
alig bővülve lesiet.
 
Nem törölgetnek, nem söpörnek,
mint máskor, szárítva a kátyút:
a napsugarak, ahogy jönnek,
porzó uton szedik a lábuk.
 
Tiszta a táj. Nincs semmi dolga,
úri vendégként, gondtalan
áll, sétál a nap bólogatva
a határban, a faluban.
 
Amire néz, visszakacsint rá:
a fű, a járomszeg, az ablak,
a nyúlfarknyi ezernyi villám
szőrén a jólfutó lovaknak.
 
Lám, sárga már a barka bolyha,
minden helyén ragyog, csacsog,
már nem hiányzik, csak a gólya,
megszólal mindjárt: itt vagyok.
 
Nézi a nincstelen a tiszta
bárányfelhők sor barázdáit –
kapáját azokba akassza?
csak ő nem szól; már nem vitázik.
 

2

 
Csak ő és aki tudja sorsát,
fia, a költő hallgatag;
szívén, gondra övé az ország,
egy raj gazdasági adat.
 
A szakbeszédek, mint a versek
álmot fűznek – ő gondol arra,
mit mulaszt el megint e nemzet;
pirulna is, ha ő szavalna.
 
Mit mulasztott! A vízimalmok
kereke felnyög és forog.
Fordulna vén falvam is boldog
dologra; nyög csak és dohog.
 
Dől ingyen a tavasz fölébe
s mint szél s folyó elfoly hiába –
Néz árván a paraszt elébe
és néz még árvábban utána.
 
A háló, amellyel kifogná
mi három évszakban nyüzsög:
a föld, melyet – gondoljatok rá!
megigértetek, hol a föld?
 
– A határt jártam. Olvasatlan
gyűrődött zsebemben az ujság.
Az új tanyákat olvasgatva
olvastam sorsod, árva ország.

 

 

 

Dülő-út

Felkapják fénylő nyakukat
 
a fülelő lovak,
feléd tekint a ronggyal meztelen
 
csikós és később egy juhász –
Kopárságával vad és szertelen
a táj; azzal jajong, hogy hallgatag.
 
Felemel s rögtön megaláz.
 
Üres, azáltal óriás.
…Se fa. A dombon csak egy vén akác
 
éli száműzött életét,
villantja dereka fehér sebét;
 
betegen is még elmatat,
 
mint megtűrt vén cseléd.
Ő tetvezi ki az állatokat,
 
a szelekre is ő vigyáz:
 
minden kis szellőt rajtakap.
 
Lebben, ledől a por
fehér fellege, mint könyvben a lap
 
és ahogy eloszol
a kocsi mellől, újra ez a kép
 
fordul eléd.
 
A magas ég alatt
csak egy kétlábra álló csöppnyi vad,
egy ürge ugrásával gazdagabb.
 
Mégis e síkokat lapozva
 
egy népnek sorsát forgathatod át!
Itt tartogatja – ő tudja mi okra –
 
egy ezredév emlékeit hazád.
Őskora lappang a szittyós laposba,
cserény villantja vissza Ázsiát.
 
De ott az ól s a boglya-sor amott
 
Európáig ballagott.
Utána kunyhó: vályog-skatulya;
 
be sem vakolták a falát;
teteje nincs, előtte vad kutya
 
őrzi a körmös pusztulást.
Aztán sokára egy tábla búza,
szőlő. Az árokparton egy család;
költözködik: mellette batyuja.
Napszámos tol egy sánta taligát.
 
A népvándorlás leszakadt
 
csapatai, úgy tengenek,
viszik hiába-szerszámaikat,
viszik, vagy hozzák a nincstelenek.
 
– Hová? Haza?
 
Hol ami őnekik haza?
Egy madár áll a nyári alkonyat
csúcsán; száz éve még sas lehetett.
Meresztve égre egy kerek szemét
csak néz a vén rét-alji kút –
Kakas, cséplőgép, zörgő kerekek
 
jelzik a lomb közibe tért,
 
a csecsemő-álmú falut.
 
Mint kígyó tekereg
 
belé nyugat felől az út
 
s kiszopja belőle a vért.
*
 
Ide hoztalak.
A dűlő-utakon, mint színfalak
 
mögött, hol semmi díszlet,
csak por, huzat és egypár ingatag
kellék (kereszt) és őgyelgő alak,
 
itt ismersz engem is meg;
szerelmem, itt ismered meg magad:
hogyan fűzöd sorsodba sorsomat.
Minden jelenség, minden mozdulat
eszméim része itt: egy gondolat,
szerepét váró akarat, ha még
 
lehet miért. E nép
löki a vért szívembe, számba az igét.
 
Hazugság vagyok, puszta kép
nélkülük, létre nem lehelt agyag;
s szívedbe is csak álmod, semmiség!
 
Testem e nép, e táj –
Nem lehet szólnom, cselekednem,
néma vagyok és tehetetlen,
tetteim letörnek kezemről,
amig e szép anyag, amelyből
formáltattam és teremtettem,
 
talpra nem áll,
 
hogy felnövesszen.

 

 

 

Hódítók

Ez a vidék, jobbágyi esetlen
kezeivel ez nevelt föl engem
s tett elibéd… ahogy ezer éve
borát, rozsát urai elébe.
 
Elfogadtad: lába elé rántott,
ha szolgád volt, most az uraságod.
Nézz szemébe, nézz fel a határnál:
akarod vagy nem, ez a hazád már.
Köszöntsd a vén Mári nénit szépen,
gyerekkorom ott szunnyad szívében.
Türd a borzas Béni bácsi bajszát,
abban meg az öregségem bujkál.
 
Legyen kedves, mi csak érdekesség,
multam, jövőm: mind a csizmás vendég,
körben a raj tatárarcú gyermek;
gyermekeid is ilyenek lesznek.
Dobott pányva, csel, horog voltam csak,
ha neveltek, ha felhajitottak,
csak azért, hogy mint Dúl udvarából
ilyen zsákmányt fogjak a világból.
 
Örömükre vagy büszkeségükre,
ezer évnyi szomjukra-éhükre,
mely a mélyből, mint a sárkányhang jő –
nyugodj bele már, gyönyörű rabnő.
Otthon vagyok, bólogatva mondom,
mondd utánam bólogatva: otthon.
Apád, anyád, feledd el a multat,
szived sebe talán begyógyulhat.
 
Kötözze, mint enyémet, a lágy hit,
mely estente bölcsőm körül szállt itt
kolompszóban, így szelídítvén meg
magyarrá a messziről jött éjet.
Senki vagy, míg senkit se szerettél,
senkié, míg bárkié lehetnél.
Akkor voltál fogoly, amíg semmi
nem szólított magad elengedni –
 
Kóbor hajó, aszerint, hol várják,
utast váltva, váltja a hazáját:
asszonysorssal úgy lesz hazád annak
a hazája, kinek szíved adtad.
Keverő sors, kevert szép magyarság,
beolvasztja mosolyod aranyját,
beolvasztja hangod nemes fémjét,
homlokod és szemed szelid fényét,
 
elkeveri s még ezredek mulva
lányainak ékszer gyanánt nyujtja.
Forr a jövő, tán kiforrja végre,
mit isten belégondolt e népbe.

 

 

 

Ki szól?

A falukutatóknak

 
Emlékezem, akkoriban
gyakran megálltam a beszédben:
egyszerre hangsulyom, szavam
meghalt apámé volt egészen.
Mosolyát is érezni véltem,
szájam körül a tört mosolyt,
mikor néha jó kedve volt.
Hát fia vagyok, mondtam, és
lelke kicsit még élni vágyna;
nehéz a megsemmisülés
annak, ki vágyott s mind hiába.
Mi kéne? – tükör elé állva
faggattam a leleplezett,
bennem lakó kísértetet.
Az enyém az a fintor ott,
vagy övé, mely ajkamra lebben?
„Mi kell?” – „Te is azt gúnyolod,
ki ugyse kaphat semmit ittlenn?”
Zavartan néztem, redőimben
mig kibetűztem válaszát,
holt arca gőgös mosolyát.
…Van helyem, szavam sok helyen.
Szmokingban, márvány-kandallóhoz
dőlve vitázom. Hirtelen:
mit szólna mostan ő szavamhoz
– vág belém – s e finom kör ahhoz,
ha egyszerre az ő szavát,
a vén cselédét hallanák?
Tudom, mit lehet, nem lehet.
Már csak ha az indulat elkap,
futnak számra az elfeledt
tájszavak, mint rejtező hadnak
előőrsei, megriasztnak –
Ki szól? Ki vár ott egyre ránk?
Csend van. Vigyázhattok reánk!

 

 

 

Csönd

A népi írók pörbefogásakor
 

1

 
Nyugodni vágy az uraság –
 
kiméld az ablakát.
Vánkosba sírjon, aki sír, hasát
 
kucsmával fedje, ha korog,
s ha ki üvöltene, kapja be saját
 
öklét, még így a jobb.
Béke van, áldás, nyugalom
 
és minden a helyén!
Működik, mint jó gépezet a hon:
 
jő pontosan a tél, „henyél”
a földmíves, a tyúktolvaj oson
 
és a biró – itél!
 

2

Barátaim, bár szánkra csap
 
az állam, zord apánk,
anyánk, a lágy nemzet karjába kap,
 
megérti rettentő hibánk,
lesz kor, hogy büszkén még azért mutat
 
árváira, reánk.
Barátaim, kik megdagadt
 
ajakkal hallgatunk,
rakjuk, csak rakjuk, mit a szív, az agy
 
tárnáiba ma elrakunk.
Kérdez a sors még sokat, sokakat!
 
Legyen elég szavunk.

 

 

 

Hasztalan

Belőled büszke kurjantással –
belőlem forrósággal, lázzal
és látomásra hadart szókkal
és haragot harapó foggal
ütközik ki, hiába fojtnám
a magyarság, a mult, a fajtám.
Föl-föllégzem, aztán újra
kezem gyurva és szemem húnyva
küzdök vele, mint betegséggel,
rohammal, nyavalyatöréssel.
Titkolnám, ajkam összezárul,
arcom rándítja és elárul.
Ki baját, bűnét örököltem?
Hol ragadt rám, milyen tömegben
ez a ragály, mily szellőzetlen
szobákban, karokban, ölekben?
Bújnék vele, szabadba kerget,
a világ előtt szégyenít meg.
Ifjan vén könyveket lapoztam,
pír öntött el, lobogtam, ottan
fogott el, ott várt, lesben állva,
száz éve már áldozatára?
Egy lágy dalban, mely szállt, hizelgett
s egyszerre torkomon marok lett?
Torkom szorul, de ő nem enged,
jajong, hogy én is jajra keljek,
kiért, miért? Nem válaszol, csak
jajong, hogy érte is jajongjak
és bár tudom, csak bajt okozhat,
dől belőlem a szörnyű jóslat.

 

 

 

Hűtlen jövő

Emlékszel X-re? Fecsegő
jóslat-szadista volt. Ha szóba
kezdett: kié lesz a jövő –
már mentem is… És az idő
ráhallgatott, őt igazolta.
A jövő őmelléje állt,
(lám akkor is már ráhunyorgott)
benne lelte meg férfiát,
hőssé ezt a szive-puhányt
tette; bölccsé e félbolondot.
Sejthettem volna. Mért tegyen
e hiú lenge lény mást mostan,
mint amiért évezredeken
átkozta a történelem?
Tudhattam; tudtam; de csalódtam.
Előre néztem, őfelé.
Én hittem egyre, hogy a holnap
színe szebb, mint a tegnapé –
Nó, most, hogy fátylát leveté,
jobb is, hogy nem engem karolgat.
Nem tudom, mi vár. Kiderül,
hogy ha nem ő, hát a mult rejti,
amiért érdemes emberül
még élni? Vagy rajtunk kivül
s földön kivül kell célt keresni?
De kire bízzam igazam?
Terveimet, ha még akarnék?
Kesergek persze, hangtalan –
De nem veszejtem el magam
egy ilyen rossz ringyó miatt még.

 

 

 

Vidéki állomáson

Egy kortynyi vigaszt, örömet
igértél, Uram. Mosolyogjak?
Előre megfizetteted.
Ízét veszed az italomnak.
…Jönnek, mennek a vonatok,
hozzák a jövőt, ahogy jönnek
s mind kedvesem nélkül robog
be és el. Szívem egyre könnyebb.
Testemben érzem, hogy vál multtá
a jövő, hogy csepeg belül
percenként, amit adni tudnál,
hogy nő múlásommal az űr,
hogy ürül velem is az élet –
Topogok fagyos síneken.
Ahogy lemondok, meg úgy értlek:
győztesen, ünnepélyesen
te érkezel a semmiben.

 

 

 

Alkonyat

Elmult ma is a délután.
És csak a fecskék vigadoznak,
részegen a ház oldalán.
Ez a nap is, a lebukó nap
olyan volt, mint a szomjuzónak
a borral telt pohár, amit
feléje nyúlva feltaszít.
Irtam egy hosszú levelet.
Melegen, frissen, mint a hajnal
jön már reá a felelet
valahol szinte madárdallal.
A gyors napért csak ez vigasztal,
a gyors időért, hogy te is
vele jössz, egyre közelítsz.
Alakod könnyű vonalát
rajzolják a csapongó fecskék.
Léptedtől könnyül a világ,
várja a szív, hogy hitegessék.
Enyhül bennem az ős betegség:
az öregség is – kezemet
nyujtanám, mint a gyerekek.
A nyárfán ül megint a hold
s bízni lehet az emberekbe;
mint kóstolót, mint biztatót
ők adtak kedvesen kezembe.
Nyílik a jövő, mint nevetve
piruló szűz, midőn magát
nyujtja egy kézfogáson át.

 

 

 

Úrfelmutatás alatt egy falusi kertben

Rebben a harangszó, mint sereg madár.
A toronyablakból angyal kiabál
oly üdén, mint mikor e kertbe feléd
kis nénéd csipogta: benn van az ebéd!
Szomszédban a templom s nagybátyád a pap.
A kórusban Imre öcséd orgonál,
presbiterré tették két sógorodat,
Katikának is egy kántor kurizál –
Mint hatalmas, mindig pártfogó rokon
tartja szemét az Úr kis családodon.
Vasárnap mindenkit asztalához int.
Mindenki elmondja vágyait megint.
Csak te… de hallod, hogy téged is hivat,
elfeledte régen csúf pletykáidat,
azokat is, miket gyónván még Mari
néni se mer neki visszamondani.
Járulj hát elébe! hisz már csak a dac
tart vissza s a szégyen, hogy mit mondanak…
egy eretnek jegyző! egy csak testre-jó
orvos! a falusi ferbli-kaszinó
a nagy vendéglőben, mely a kuglitól
szentségtörőn döngve forr, mint a pokol!
(Így van, Uram! Így van. Így van már – fogadd
titkos áldozatnak vallomásomat.
Fénnyel, nevetéssel, mint pogány piarc
nyüzsg – de mi fölött már ez a hetyke arc?
Mint katakombákban az első hivek:
guny-mosolyom alatt várlak, zengelek!)

 

 

 

Esős, de még enyhe…

Esős, de még enyhe az évszak. A köd
istállók lehével bolyg a fák között.
Tünődik a család, hány szüretelőt
hívjunk – vagy reméljünk még napos időt?
Pénzt érne a fény most. A nap még tele
sajtárjából öntött arany ömlene
a szőlőszemekbe, gazda zsebibe.
Aszúvá most ér a muskotály leve.
Pincében prés, puttony, csántér mosva már.
Kádon ülve nézem az esőt, szitál,
tőkék sora közt kis vízesést csinál;
nagy bogyókkal küzdve fut a pici ár.
Ősz van! Emelődik a kútban a víz.
Messzebb száll a hang, a csíz panasza is.
Rekedt zaj úr minden dalon, éneken.
Szólnak a kereplők, mint nagypénteken.
De mérges-zöld még a diófán a lomb,
de minden lombot a köd fénymázba vont,
de oly üde, ékes, édes a világ,
mint végnapodon majd, könnycseppeden át.
(Mint végnapomon majd: bólogva ülök
a romlás aranyló jegyei között.
Isten veled, Édes, félévig sütött,
leáldozik arcod hegyeim mögött.
S forr az ősz a völgyben, zúg a laposon,
mint tavaszi ár, de sárga-piroson.
Álmodol velem még? Így láss: habokon
lépdelek, egyszerre némán lebukom.)

 

 

 

Szüret után

Megjártam hát, meg én, az életet,
és a tanulság? – egypár ócska közhely,
édes öcséim! mikről elmenet –
nos, kár volt szájalnom az öregekkel.
Mint, teszem azt: a fejtől büdösül
a hal; és kéz kezet mos; és szorít
a csizma, míg új… s amit örökül
hagyok: a disznó makkal álmodik.
Üres edények voltak, ma teli
erjedő szesszel mind, szisszentve forrnak,
mint bent a hordók. A gazda lesi:
elégedetten hallom, hogy motyognak.
Ez a szüret, az enyém. Amíg
ti itt atyáink földjét kapa-szóra,
én ezért róttam tenger halmait,
a vad városokét, épp úgy hajladozva!
Adnék kóstolót, ám, ami nekem
vigasz és mámor, nektek még ma lőre.
Ti forrtok, értek, haj, míg derüsen
bölcselni tudtok, bólogatni tőle –
Mint én – már némán nézve, mint forog
köröttem érdek, eszme, had, s zörögve,
– mint körhintán a festett állatok –
az állatöv tizenkét bamba szörnye!

 

 

 

Részegek

Én ezt hajtottam, te meg azt,
beh mindegy már, dohogva
ki mondott butát, igazat –
Ő mormolt magában, beszélt,
mindnyájunk érvét, kételyét
az idő, ő gondolta.
Barátom, csak nyelvek valánk,
vagy egy-egy lázas szó csak;
berekeszthetjük a vitát;
ha ezt, ha azt fogadjuk el,
bölcsebb nem leszel semmivel –
hogy hinnél egy bolondnak?
S ha így is volna és nem úgy?
Holnapra szép cserében
az lesz helyes, mi ma hazúg –
Fáj nékem is, hogy mint a bor
ő szólt belőlem is: a kor,
tettekre: késre készen.
Ő sugott. Vagy a háborúk
szép tervezői odafenn:
a szűz tekintettel kigyúlt
vad csillagok. A föld, mely itt
kukacokkal gondolkodik
rólunk. A világszellem.
Én gyanakodva hallgatom
már magam is: előre
tetteimet megtagadom,
mint ki terhelten születik
s várja, ésszel, mint ütközik
az őrült ki belőle.

 

 

 

Talány

Ágról a lágy körtét előlem
– csak úgy loccsan – a földre dobja.
Mert nem hajtottam fel időben:
ecetet köp pohár boromba.
Nem hordod? – elnyűvi ruhádat.
Nem költöd? – elveri a pénzed!
Késs csak egy órát – a buzádat,
gazzá kaszálta már a rétet.
Lót-fut, jár előtted-utánad –
Kiméld, vagy ne kiméld a nőket:
százszor kegyetlenebbül nálad
gyalázza, rikatja meg őket.
Mérlegeld – övé már az eszme;
a vágy, mit érleltél szivedben –
Én ismerem őt, versenyezve
vele éltem; ő élt helyettem.
Kézzel kapdosva most is itt van.
Félszemmel, öntelten figyel rám;
s gúnyból, míg ellene ezt irtam,
tövig szívta a cigarettám.
Töprengsz az ostoba talányon?
Megért: övé vagy, ha megérted!
Lop téged is tőlem, barátom,
tölti a korgó semmiséget.
 
(Ide írhatnám: idő, isten
de ez se nyitja a rejtélynek.
Forgathatod: csak játék; míg nem
te fordulsz lábbal majd az égnek.)

 

 

 

Szabadon: védtelen

Papírt, port gyüjtöttél, követ:
 
hamut köréd.
Van házad, s benne fény, meleg,
 
ha jő a torz sötét
s a tél. Drót, ebszimat kerít,
 
kint egy szokástudó
vidéki nő ajtót se nyit,
annak, ki nem hozzád való.
Isszák a zajt a szőnyegek.
 
A ház előtt
topognak súlyos őrszemek
 
s csak előörsök ők.
Arrébb tábortüzeivel
 
sűrű tornyaiból
konok had figyel, hogy mivel
táplálkozol, vigadsz, mikor
szeretsz, sírsz. A vízből kiránt,
 
félreüti
a pisztolyt: őriz a világ,
 
őrültként már – neki
így kellesz. Ebből él, ezért
 
nevelted, gyáva. Hát
ne nyögj, add meg a bért: a vért.
Tekintsd a hurkos láthatárt.
Dagályként morg, követ a rend.
 
Nincs vége már.
Király légy, itt át az se ment
 
az óperencián.
Afrika? Észak jéghona?
 
A közösség gyűrűt
vet és – mártsd lábod bárhova –
rádfagy bilincsnek mindenütt.
Jajong a zsarnok. Milliók
 
legszolgaibb
szolgája ő, emberi szók
 
helyett azért visít.
Mit megszerzel, bosszút így áll
 
a tömeg, az anyag.
Megtanulhattad: vagy halál
vagy add meg embernek magad.
Nem én. Mint szirmát a virág
 
úgy vetkezem
a díszt, fegyvert, ruhát, mit ád,
 
adott e föld nekem.
Nem fázom, nem szégyenkezem,
 
rontom magam tovább.
Ott kezdődött, hol két felem
elhull, a rab s a porkoláb.

 

 

 

Csodák

Bölcsebbedem és a csodák
úgy nőnek, rajzanak köröttem.
Mint kígyó vedlik a világ,
fut a kövek közt tündöklően
azzal, ami csak eltünőben
kacsintja rád, hogy mit adott
és adna még, ha elkapod.
Népek egyiptom-éjjelét,
a Jelenések újratámadt
szörnyeinek ripacs-dühét,
a bőgő, lángevő csodákat
leintem untan, mint kutyámat;
nem ők lebegnek föl, nem ők,
hogy billen vélem is a föld.
S merülni kezd. Nem kapkodok,
mint szalmaszálba vízbefúló.
Köszöntöm, amit elhagyok,
mint férfi-szívvel sírba-múló,
köszöntöm, mi a futó multból
még búcsúszóra kihajol,
mint rokonok a kocsiból.
Láttam egy fát: nem dőlt reám;
folyót: épen átmentem rajta.
Mellémszegődött egy leány,
boldog legyek, csak azt akarta.
Tudtam, hogy aki él, haramja
s meghagytak; ettem, noha sem
földem, barmom, se fegyverem.
Szelét, havát kavarva fut
az eszelős idő köröttem
s a társadalom; háborút,
azt kéri, gyermekét ledöfjem.
Búcsúzom én is és könnyülten
bámulom: szívem mégse lett
oly gonosz, mint rendeltetett.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]