Esős, de még enyhe…

Esős, de még enyhe az évszak. A köd
istállók lehével bolyg a fák között.
Tünődik a család, hány szüretelőt
hívjunk – vagy reméljünk még napos időt?
Pénzt érne a fény most. A nap még tele
sajtárjából öntött arany ömlene
a szőlőszemekbe, gazda zsebibe.
Aszúvá most ér a muskotály leve.
Pincében prés, puttony, csántér mosva már.
Kádon ülve nézem az esőt, szitál,
tőkék sora közt kis vízesést csinál;
nagy bogyókkal küzdve fut a pici ár.
Ősz van! Emelődik a kútban a víz.
Messzebb száll a hang, a csíz panasza is.
Rekedt zaj úr minden dalon, éneken.
Szólnak a kereplők, mint nagypénteken.
De mérges-zöld még a diófán a lomb,
de minden lombot a köd fénymázba vont,
de oly üde, ékes, édes a világ,
mint végnapodon majd, könnycseppeden át.
(Mint végnapomon majd: bólogva ülök
a romlás aranyló jegyei között.
Isten veled, Édes, félévig sütött,
leáldozik arcod hegyeim mögött.
S forr az ősz a völgyben, zúg a laposon,
mint tavaszi ár, de sárga-piroson.
Álmodol velem még? Így láss: habokon
lépdelek, egyszerre némán lebukom.)
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]