Szabadon: védtelen

Papírt, port gyüjtöttél, követ:
 
hamut köréd.
Van házad, s benne fény, meleg,
 
ha jő a torz sötét
s a tél. Drót, ebszimat kerít,
 
kint egy szokástudó
vidéki nő ajtót se nyit,
annak, ki nem hozzád való.
Isszák a zajt a szőnyegek.
 
A ház előtt
topognak súlyos őrszemek
 
s csak előörsök ők.
Arrébb tábortüzeivel
 
sűrű tornyaiból
konok had figyel, hogy mivel
táplálkozol, vigadsz, mikor
szeretsz, sírsz. A vízből kiránt,
 
félreüti
a pisztolyt: őriz a világ,
 
őrültként már – neki
így kellesz. Ebből él, ezért
 
nevelted, gyáva. Hát
ne nyögj, add meg a bért: a vért.
Tekintsd a hurkos láthatárt.
Dagályként morg, követ a rend.
 
Nincs vége már.
Király légy, itt át az se ment
 
az óperencián.
Afrika? Észak jéghona?
 
A közösség gyűrűt
vet és – mártsd lábod bárhova –
rádfagy bilincsnek mindenütt.
Jajong a zsarnok. Milliók
 
legszolgaibb
szolgája ő, emberi szók
 
helyett azért visít.
Mit megszerzel, bosszút így áll
 
a tömeg, az anyag.
Megtanulhattad: vagy halál
vagy add meg embernek magad.
Nem én. Mint szirmát a virág
 
úgy vetkezem
a díszt, fegyvert, ruhát, mit ád,
 
adott e föld nekem.
Nem fázom, nem szégyenkezem,
 
rontom magam tovább.
Ott kezdődött, hol két felem
elhull, a rab s a porkoláb.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]