Csodák

Bölcsebbedem és a csodák
úgy nőnek, rajzanak köröttem.
Mint kígyó vedlik a világ,
fut a kövek közt tündöklően
azzal, ami csak eltünőben
kacsintja rád, hogy mit adott
és adna még, ha elkapod.
Népek egyiptom-éjjelét,
a Jelenések újratámadt
szörnyeinek ripacs-dühét,
a bőgő, lángevő csodákat
leintem untan, mint kutyámat;
nem ők lebegnek föl, nem ők,
hogy billen vélem is a föld.
S merülni kezd. Nem kapkodok,
mint szalmaszálba vízbefúló.
Köszöntöm, amit elhagyok,
mint férfi-szívvel sírba-múló,
köszöntöm, mi a futó multból
még búcsúszóra kihajol,
mint rokonok a kocsiból.
Láttam egy fát: nem dőlt reám;
folyót: épen átmentem rajta.
Mellémszegődött egy leány,
boldog legyek, csak azt akarta.
Tudtam, hogy aki él, haramja
s meghagytak; ettem, noha sem
földem, barmom, se fegyverem.
Szelét, havát kavarva fut
az eszelős idő köröttem
s a társadalom; háborút,
azt kéri, gyermekét ledöfjem.
Búcsúzom én is és könnyülten
bámulom: szívem mégse lett
oly gonosz, mint rendeltetett.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]