Hajnal

Csorog már ki az éj, fut ablakrésen, ajtón;

emelkedik velünk szobám

súlyosan és aranylón,

akár a tengeraljból

egy ezredév után

kiemelt bárka!

Ébredj szép áldozat, beszéld el

kalandodat a sűrű örökléttel.

Mit izleltél, hogy szem-lezárva

lefordultál az édes pusztulásba?

Mit kaptál ott, kiváncsi? Mutasd, hogy mit karcolt ma

foglaló jelként odalent

az alvilág arcodra?

Hogy jussom elharcolja

a szörny-had mit üzent

veled, mily átkot?

(Míg önnön szobrunkként, mint márvány

sírboltra vésett királyfi-királylány,

mi kéz-kézben, mosolyba vásott

szájjal romoltunk, csaltuk a világot.)

Gyűlölöm én az éjt. Mindent, mi volt! Az álom

torz akvárium-tájait,

az árnyakat e tájon,

kik egykor a világon

mi voltunk és akik

levonnak, húznak –

Már nem vagyunk óh! Nem, nem! Ha az éj le:

fölránt a hajnal is egy öröklétbe!

Én ott vagyok honn. Gyere. És ne szólj, csak

kövess, Eurydiké, kihozlak!