Remény, remény

 

1

A korcsolyázó önfeledt
ívelésével fut a síma,
síkos mennybolton egy pacsirta –
Ki fejti meg az örömet,
mellyel az eget teleírta –
Tavasz, tavasz, hogy vártalak.
Mint egy ismerős állomásra,
már a vonatajtóban állva
vártam, megáll egy percre csak
az esztendő zakatolása.
Kiszállok. Lomb leng, kút csobog,
emlékezem, hisz jártam itten:
rokonok és patyolat-ingben
lányok csapata fogadott.
Föld lesz alattam, csend fölöttem.
De fut az idő fényesen
zöld színnel, illattal a légben.
Itt vagyok benn a tündöklésben,
a férfikorban s nincs helyem;
idegen vagyok e vidéken.
Állhatok – száll, rohan a táj
az előbb zöld s már barna-sárga
halmaival. Nyomul kiáltva
tar karjaival a halál.
E főt immár készen találja.
 

2

Tavaszi határ, ifjúság,
Kinánál, Mexikónál jobban
örökös nyers forradalomban
lüktető-ropogó világ,
száműztek. Ó ha tudnám, honnan.
Bokrok, sziklák közt kanyarog,
visz ez az ösvény, emel könnyen,
mint az értelem egy jó könyvben.
Mit tudtam meg? Amit tudok,
már az is ellenség mögöttem.
Elárult. Ami vezetett,
a jövőt is, szép rögeszmémet,
úgy látom csak, ha visszanézek.
Mi van előttem? Úgy megyek,
mint aki fél, hogy visszatérhet.
S már a hódítás sem vígasz.
Lopott holmik közt, mint orgazda
járok a csillogó tavaszba.
Magáénak vallhatja az,
ki parancsát már nem fogadja?
Mit nyugtalan tekintetem
felszedett estig az utcán át,
a jaj, hajh, baj torz garmadáját,
izzó homlokkal viselem
egy ország parázs-koronáját.
 

3

Hiába éltem. Tegyetek
minél magasabbra a völgyben
kudarcom gyarapszik köröttem.
S a vád: kaptál egy életet,
mivel fizetsz most elmenőben?
Koronám, ékes koszorúm:
tág láthatár, fénylő vidékek,
meddig szemem körben elérhet,
leemellek már szomorún,
nem tehetek semmit sem érted.
Rend! – mondtam én is. A falak
– már láttam – ahogy ijedt görcsbe
rángva repednek, dőlnek össze,
amint varázsvesszővel utat
vágok én szüntelen előre.
Hogy útáltam a titkokat.
Ó, sejtelmek, csábos miértek,
nyüzsgő férget, poloskafészket,
dögöt, mely rejtetten rohad,
érzek, ha valamit nem értek.
És nem értettem semmit itt.
Pislogva hallgattam a szónok,
a tanult, hétpróbás bolondok,
a lánykák csevegéseit –
csak biztonságomért bólongok.
 

4

Reggelig kivilágított
szép ékszerüzlet, csillogó ég!
Fölnéztem, éjfél elmúlott rég.
Hát éltem, mondtam, itt vagyok.
A lét akkor volt szép, ha emlék.
Telt, ment az éj, közben ahogy
a vén ember megáll és hümget,
torony-hangjával mordult egyet.
Jó azt volt tudnom: alhatok,
múlok, ahogy a folyók tűnnek.
Hajnal lett. A koránkelő
verebek szálltak s az újságok,
fújva a napi ocsmányságot.
Szedte már fegyverét elő,
ki álmában légynek sem ártott.
A domb mögül a keleti,
a vérengző nap felütötte
vad tigris-fejét, legörbedve
kúszott, majd feldobta deli
testét az égi sík füvesbe.
Csillog? – hogy vacog, rezg a táj
veszélyes fényben! Szememnek
alaktalanság a reggel lett:
torz törmelék, homály, halál –
Szél zeng. Meleg karokból keltett.
 

5

Vonul a szél, mint hadsereg
a hajlongó, riadt vidéken,
tereli zsákmányát az égen:
völgyek és ismerős hegyek
futnak rabszolga-menetében.
Szülőföldem lágy halmai,
egy rét repül! – óh édes Tolna,
így szakadsz emlék-darabokra –
Valóságban is karmai
közt erre próbál már a horda.
Két napja üvölt ez a szél,
két napja csorognak e versek,
mint csapjai felszakadt sebnek.
Várom, a szív belealél.
A szenvedés se könnyebbít meg.
Ha száll, úgy száll csak már a dal,
mint a csikaszé olvadáskor,
mikor megint a hegyre gázol,
részegen az idei gally
s nősténye messze illatától.
Remény, remény, lánggal teli
szívemből bárha úgy kerengsz föl,
mint összeomlott épületből
a porfelleg szép griffjei,
ragadj fel omló életemből.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]