Mérleg

 

1

 
Egy sarkon álltam: mit tagadjam,
pontos, hűs pisztollyal a zsebbe’.
Ily pontos, hűvös volt agyamban,
mi odaállított, az eszme.
 
Vártam valakit: hogy ha ő jön,
az élesretöltött igazság
tán leteríti… bár az ösztön
sugdosta, ez is csak gyilkosság.
 
Nem arra jött, így él ma is még,
ha él még az az ismeretlen –
De a ravaszt-babráló eszmék,
a biztatók kamasz kezemben,
 
ők merre élnek? merre szálltak,
hogy – sorsomat is szélbe vetve –
szétszórtam a röpcédulákat
a rámtarajló néptömegbe?
 
Hová röppentek hadonászó
kezemből, míg izzón szavaltam
s csattogva, mint arrébb a zászló –?
Gyűrötten csüngök most magamban.
 

2

 
Malterként épület falában
lapulnak, mégis testet öltve?
Hangsúlyként a szegény szavában,
ha visszavág a törtetőre?
 
Zsellér-kert, meggyfa lett belőlük,
csatorna s most vigan csörögnek?
Cseléd arcán próbálják röptük
s csak én nem ismerem fel őket?
 
Hallom, halad a világ mégis
és harcunk nem esett hiába –
zengi őket az ellenség is,
aki miattuk lőtt a szánkba –
 
Ez sem vigasztal; házi állat,
ne az legyen nekem a sasból,
ne kegydíj-, zálogház-szabályzat
bolygó-fordító akaratból! –
 
gondolom. Ám tudom, magamra
gondolok csak, mert kiszemeltek
és egykor szédítő magasba
ragadtak, aztán elejtettek.
 

3

 
Én nem hazudok le a multból.
Én nem toldom meg a jövendőt.
A dallam kiszórná szavamból
a rosszat úgyis, a veszendőt.
 
Költő vagyok, a kígyó-módra
bőrváltó tényt, a pillanatnyit
űzöm-lesem – elszomorodva,
ha rajtam is csak átiramlik.
 
Tudtam gyűlölni. Úgy gyűlölni,
ahogy ma érteni szeretnék;
vagy férfiasan csak eltűrni
a rámzuhogó balszerencsét.
 
Én nem értem, de szívem békül,
már ellentétjeit is érti,
mint midőn a számsorban végül
előjeleket kell cserélni.
 
Mit tud külön már? Mondja, mondja,
oszt, összead, hadarva méri,
betéve percenként megoldja,
amit a jövő felad néki.
 

4

 
Abban bízom, mit megvetettem.
Csikorgón megállnak a népek?
Egymást biztatva, ernyedetlen
forognak szorgosan a gépek,
 
most éjjel is. Mint az ütések
a motor szív-szerkezetében:
robbantgatja a mindenséget,
löki a gőz, a gáz serényen.
 
Szól az anyag. Míg félve ismét
mi hallgatunk, ő tovább lázad,
szavalja kórusban az eszmét,
mit belelehelt egy bölcs század.
 
Mozdony dohog a völgyben: inna,
s topog, hogy jöjjön az az étel!
s fut máris. Úgy hallgatom, mintha
zörgő ölében aludnék el.
 
Viszi a földet, lelkesebben,
a hajdan meglökött vas, egyre;
megnyugtat, hogy rá biztak, Szellem,
s nem ránk, e gyávuló seregre.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]