Jeremiás

Im itt a táj, kész városod –
s a romok mérnökei ott:
torzó-tervezők, az ősi
csend megszállt álmodói, rendezői.
És pontos terv szerint omol
büszkeségünk szép magosaiból
a kő, a vas, az anyagba kevert
nyujtózó eszme. Feldobott csokor:
úgy száll föl és kereng le majd a kert.
Vérző madárként sír, fut az idő.
Amit jósoltam, mind betelt.
Új bölcsek, új tudók jönnek elő.
Hűs orvos-ujjuk érintésitől
a nyelv kihull, a szem kidől,
elveszti amért létre kelt:
eszét veszti a csecsemő.
Amit jósoltunk mind betelt.
Ki lesz helyén a nagy cserében?
Ó, forditott világ. Patája
körül dörgéssel s gyors tüzek
korbácsával a dühös ég
a bokrok, ólak közt üget,
tiporja gyáva gyermekét.
Mult kék színével jár az égen
atyáink munkás házatája.
Ki lesz helyén? Nyugodt vagyok
s csak büszkébb, ha senki sem ért;
akár az est, elborulok,
elmémben is attól, mi ért;
tán sírok, tán játszadozok,
hogy nem felelek semmiért.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]