Hallgattam…
Hallgattam s ahogy vádoló szavad |
mind élesebb lett: igaztalanabb, |
riadtan én az ős gyermeki kéjt |
ízleltem, mint a konok elitélt, |
ki ingét tárva azzal lesz nagyobb |
a hóhérnál, hogy mindent odadob. |
Csak néztelek; hát vágj ide s ide, |
végezd te el, mit nékem kellene. |
És vártam azt, mely kettőnk mérlegét |
elbillenti és visszadob föléd: |
a latnyi túlzást. Büntettél tovább. |
Nem láttad arcom győztes mosolyát? |
Szegény, vak voltál. Én, az áldozat, |
szégyelltem már, hogy sajnálhattalak. |
|
|