Falu az éjben

Recsegett, reccsent és lehullt
újra egy óra a toronyból.
Ürült a jövő, nőtt a mult.
Szerelmesek dülöngtek át
az éjen, egymást támogatva,
mint a sebesült katonák.
Kilencszáznegyven? Ment, szaladt,
folyt az idő, akár Tamerlán
hadának patái alatt,
mint Dózsa zászlói között!
Csuklott a torony fent a szélben,
ahogy a szélmalom zörög.
Háború folyt. Egy ósdi híd
karfáján ültem én hazámban.
Ki hogy tud, úgy tanúskodik.
Ez volt az éj, a várt, a félt,
Európa nagy éjszakája!
Szűkölt a szív, de csak remélt.
Nagy harmonika-szó szakadt,
mintha gyomrára hágtak volna
a lágyan elnyúlt falunak.
Vén talpát kapkodva rohant,
döngött a történet fölöttünk,
lapultunk, sürögtünk alant.
Sose volt ennyi esküvő,
sose volt ennyi terhes asszony,
sose volt ennyi csecsemő.
Mint jó fa, ha érzi, vadult
tavasz tör rá és szinte roskad
a virágtól (mely majd lehull),
a falu olyan tele volt
méz-illattal, nász-zümmögéssel,
meleggel, ahogy rámhajolt.
A fajta bírta még. Rekedt
dal szállt s megint párok futottak,
cincogva, mint az egerek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]