Folyók, fjordok, kis falvak…

Mi volt Waterloo, Wagram, Mohi, míg
jajjal, ezer halállal teletöltve
nevük, az addig üres és szelíd
nem röppent, dörrent szét a fellegekbe?
Mit tudtunk még egy hava is, ti enyhe
folyók, fjordok, kis falvak, rólatok?
Beh jobb lett volna – volna? – beh jobb lenne!
 
némán maradnotok.
Így tágul a föld. Új mezők, hegyek
rögzülnek újra a gyermek-agyakba.
A földrajztanár pálcája helyett
a térképet az ágyúcső kutatja
s bár eltünteti, amit megmutatna,
az áll ragyogón, az a buta rom!
Az lesz mérföldkő örökegy utadra
 
megint a fordulón,
óh emberiség?… – Ki bizakodón
mentem veled, az útmentére állok.
De állhatok-e? S nem sodrott hajón
állok-e, míg az ár ellen kiáltok?
Lenne örök bár szellem-szolgaságod,
fajom, mit rád rótt irígy istened,
ha bűnt és bűnt fiadzik csak tudásod!
 
Kiáltok, míg lehet.
Hallgass, Petsamo, öböl, szűzi hegy
s ti rejtező völgyek, tanyák: sedáni
koncra lapulva leskelő ebek!
s ti kis szigetek, hol a halál száll ki
felfedezőként korszakot csinálni
s ti mind, nagy hírre kárhozott helyek,
pusztulás gazdag, új Amerikái –
 
Vagy hát üvöltsetek.
Töltsétek be a sorsot! Gyúljatok
új csillagokká s megseregesülve
necsak históriát rajzoljatok:
új geometriát is dúlt egünkre.
Véres-fényes foltoddal fölmerülve,
Petsamo, új rend kezdőpontja légy!
Magasba nézzen egykor, földerülve
 
mégis az emberiség.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]