Óda egy krumpliföldhöz

Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer
burgonyabokor ül, feszeng, figyel;
az útig el és föl a házfalig
százezer kotlós költi fiait.
Micsoda rend és milyen buzgalom,
milyen nyugalom a tojásokon
és bizalom az ólban s a magas
udvarban s benned, égi szép kakas!
Repülő zúg, nem rebben egy se fel,
a kutya is csak félfüllel jelel.
Fickándozik az ember úntalan,
de megkomolyszik, kinek dolga van.
De bátor az, csak zümmög bútalan,
kinek kezében biztos munka van.
Mint testén át a fű, víz, édesen
áramlik rajta békés értelem.
Munkál a disznó, hízik, úgy serény,
munkál a dombon buzgón a tehén.
Mint magzatok, már meg-megmozdulók,
serénykednek a földben a gumók.
Munkál, mert tiszta és nyugodt az ég;
minden bokor egy fia-takarék;
nem pénz a pénzt, nem gyilkos gyilkosát,
az élet szüli százszor meg magát.
Vagy vedd úgy, hogy vad izzással tele
a láng napon, mint bomba fészke, de
– midőn az ember ráteszi kezét –
bár minden bomba így robbanna szét.
Vagy mindegyik az ember mostoha
sorsán töprengő tudós-koponya;
kisüt mindegyik valamit, tudom,
halkan lépdelek köztük az uton.
Rángjon a tenger gyors púpjaival,
engem te ringass, lágyhabú talaj.
Ezernyi kislány ülne így, ha itt
ülne le éppen kötni egy kicsit.
Fénylik, lobog a mulandó levél,
azért lobog, mert nem sokáig él.
Munkálok én is, a szavak alatt
magától érik gond és gondolat.
Dagadó öklök: elhullt, elfeledt
ősök öklei, emelkedjetek,
példázzatok, mit markolna ma még,
mivel fizet, ha föltámad a nép.
Így forr a föld, ó milljó buborék!
A mi erőnk így adná ki hevét.
A mi tűzünk ily vésszel törne ki,
rajtatok, isten kis kráterei!
Folyik az élet, az én földem ez.
Az erdőben a déli csend neszez.
Kilép gyanútlan, elszalad az őz,
de visszanéz, mint régi ismerős.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]