Tavasz elé, 1940

A ködből kinyúló havas csúcsok,
mint egy veszteglő kikötő.
Ó, tél, tűnő tél, ömlik már, zuhog,
lapu-illatú az eső.
Lebegnek, szállnak a fehér csúcsok nagy
vitorlái: új út elé lobognak!
Friss tenger jő
sós-édes habjain az illatoknak.
Mit küldesz újuló szemünk elé,
délszaki kaland, kikelet?
Próféta feje, vagy szörnyetegé
bukkan fel s zeng az ár felett?
Milyen próbára visztek az időbe
s visszahoztok-e újra kikötőbe
nagy lengeteg
fehér hegyek, vagy ott veszünk örökre?
Rohanó bárkahad, szélverte: Föld
s ti útra szálló nemzetek,
egy év Grönlandja és Tűzföldje közt
hány marad meg közületek?
Hazám hajója, megrecsegtetett
pallódon állva, hajh, be féltve-óva
köszöntelek,
ahogy kiszállsz a baljós fordulóra!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]