Szabad halott

Babits halálakor
Súlyától sóhajuknak
a szájak meglazulnak,
az élők meglapulnak.
Megszólalnak a holtak.
Mind fönnebben, mint messze
vízesés esti csendben;
harsognak örök mondandókat.
A test széthull, de rángnak
a holt nyelvek, mint lángok,
szentlélektűzként szállnak
kiáltva mindeneknek!
Lent néma, béna ország,
de vívja ottfenn sorsát,
kiált, zeng, ég, ropog a nemzet!
Csöndes barátom, egy nap
és szelíd szád milyen vad,
iszonyú indulatnak
szavát kiáltja, fennen!
hogy pontot kap a lenti
nagy mondat s fent kizengi
értelmét az ős küzdelemben!
(Magunknak:
Nézd szabad röppenésit!
S várj sorodra. Míg élsz itt,
ne bánd, hogy szód nem értik:
felelhetsz majd – halottan!
Kifarag, mint a szobrot
a szorgos csönd; és földob:
ott álld a harcot – mozdulatlan!)
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]