Széchenyi

Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
 
a döblingi alkony, ahogy
a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
 
a napot, mint fövő tojást
s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
 
fölnyúlik, mint a láng szakad
s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
 
(hogy összefogja még magát)
magához vonja mind a bajt, a szenvedést
 
(mellyel kis nép is egy világ) –:
Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
 
a végtelent ölelve küzd –
nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
 
a legutolsó, amikor
a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
 
pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
 
a jaj előtt, hogy „nem birom!”
zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
 
köpjék rá önnön vádjait,
mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
 
(hisz hasztalan volt, hasztalan!),
hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
 
szitok, üvöltés fojtsa el –
adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
 
az ő útját! – A félelem,
a szégyen és önmardosás vad elemeit,
 
mint gőzt – munkára váltani!
hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
 
verejtékét simítsa szét,
még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
 
s szájunkon, az eltorzulón
kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
 
s a bomló lélek, mint a láng
meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
 
Az volt talán az istené.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]