Menet

Minden este katicabogarak
fúlnak a Balatonba százezerszám,
hogy napok óta vérpiros a hullám.
De egyre jönnek, egyre hullanak.
Mondják, özönlő öngyilkos sereg.
Ritkítja magát okosan a fajta.
Csörren alattam a nyárvég avarja,
ahogy a véres tó partján megyek.
Végig a part is pirosan lobog,
amint az avart a szél megkavarja;
hogy nézem, nem tévedtem-e a habra,
Jézusként vörös vízen taposok.
Nincs szabad szavam. Csak a képzelet
jár ki és be, jár szabadon át rajtam.
Oly tisztelettel lesi néma ajkam,
mint a középkor az őrülteket.
Ím józanon, egy nő s kislány között
megyek a parton, kutyával mögöttem,
s a való mégis, hogy vér- s lángözönben
gázolok és fentről is vér csöpög.
Hadak kúsznak és elnyúlt városok
füsttel az égre szöknek, kezüket
rázzák, sírnak, mint tébolyult szüzek;
mit csináltatok, mit csináltatok!
Tegnap Rotterdam égett, ma Rouen
ugrott fel, mintha csak azt várta volna,
hogy az áradó tűzvész körbefolyja
s ő sikíthasson lángkarjaiban.
Kúsznak a hadak fogyhatatlanul,
ahogy nyaranta rejtekükből hordják
bábjaikat más rejtekbe a hangyák.
Szétrúghatod, a többi csak tolul.
Mint alja-repedt üvegből a lé,
mint húsz karja a megehült polipnak,
Európa szívéből úgy futottak
a hadak a négy világtáj felé.
Kiállt a sorból, neki vége van,
Egy-egy fiú, dúlt homlokát törölte.
Dörrent a pisztoly, előre, előbbre!
s ment a menet, halálra szomjasan.
Én nem voltam már akkor fiatal;
láttam, az anya vérző térd-közéből
a föld ölébe mily egyenest szédül
milliószámra az emberi faj.
Zümmög a tenger katicabogár;
a fényképen a fiúk is dalolnak.
Ki húzatja e szörny lakodalomnak,
e bálnak, mely már harmad éve áll.
Diót szórtak, búzát, kendermagot
a mátkapárra hajdan a násznépek.
Örülne Freud a titkos jelbeszédnek,
ahogy az ólom és vas mag csorog.
Mit villantsz létre, villám képzelet!
Nők is harcoltak, nevették hogy rájuk
mint spermát köpték dühüket az ágyúk
fölmeredve a két kerék felett.
Mert régtől nem volt forróbb indulat
mint ölni, ölni s készülődni ölni
s vágy mélyebb – mélyben emésztőbb –: ledőlni
megtöretni egy barbár düh alatt.
Jó csók helyett, ki nem szívvel szeret,
ilyentől gyúlt föl s ernyedt el esetten,
így lett a szolga puhány, de kegyetlen,
így kelt és hullt, így ment a nagy menet.
Jó küzdeni s a harc is ölelés,
ha szerelemként fűl alája eszme.
De itt az a rögeszme gerjedelme
gyúlt: szenvedtetve fogy a szenvedés!
De itt a gyávaság s a rettenet
indult, hogy tán a világot lebírva
bent annak gyávaságát is lebírja,
ki úgy szeretett csak, ha fizetett.
Vallj színt! hangzott. Állj ki! Állj… Hirtelen
a költő úgy állt fel, mint a papírlap,
mit élére a szél az utcán fölcsap.
Ez volt megírva az én szívemen.
Míg a part mezőtűzként lobogott
és a katicabogarak úgy estek
a langyos légen át, mint a vércseppek
s kaptunk mindenre magyarázatot:
e menetből így álltam félre én
balkaromban kisdeddel, akkorával,
mint félkarom s jobbfelem anyjával
s gúnnyal s keservvel szám két szögletén.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]