Tolnai erdő

Örvénylik, mint a víz árja,
százezer tölgy koronája;
fut a tajték, száll a hullám
egymillió makkfa csúcsán;
mint a tenger, a kerengő,
olyan ez a nyári erdő,
olyan tömött, olyan kemény,
elmehetnék a tetején.
Messze látok, de ameddig
látok, hullám emelkedik,
zölden, kéken, sárga színben
váltakoznak a fölszínen,
kicsik, nagyok, meg akkorák,
amilyet a tenger se vág;
áttetszőn, mint a zöld üveg,
ragyognak, mint üveghegyek.
Itt is, ott is az égre csap
a hullámhegy, de fönnmarad;
nem hull alá, mit siessen,
ráér, akár az úristen;
ezer év alatt egy centi,
az is elég lesüllyedni,
hogy aztán felkeljen újra,
amíg ura meg nem únja.
Viharzón is, hab a habon,
áll s ragyog a zöld nyugalom;
ilyen tenger, ez a tenger
való nékem, tele csenddel,
de tele mégis énekkel:
tele halállal-élettel;
alszanak mélyén a vadak,
mint iszapban a nagy halak.
Ága között, gallya alatt
iramlanak a madarak,
ki-kicsattannak belőle,
mint halak a levegőre,
csiccsennek, buknak le megint,
felettük sasmadár kering.
Emse, kani a csapáson,
legel a juh a tisztáson.
Tágas termek, mint mesékben
sorakoznak lent a mélyben;
tartják a szín boltozatját
oszlopokként ősi nagy fák,
nagy ritkásan egymás mellett
várnak tán egy fejedelmet.
Jártam bennük: tiszta tenger
fenekén járkáltam egyszer!
Külön világ, csoda-rejtő,
álomhazám ez az erdő:
Bakonyon át nem is oly rég
elérte az ország szélét,
azon túl a világ végét,
maga volt a végtelenség.
Szabad élet, makkoltatás –
itt volt a szépapám kanász.
Mint a multba, a sötétbe,
vágyom e zöld tenger-mélybe,
ős-elembe s üdvösségbe
tüdőt, testet bár cserélve.
Mindig uton a nyájával,
mint hajós a hajójával,
nyáron gatyás, télen subás,
itt volt apám apja juhász.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]