Novemberi kertben

Az ablak már próbálja,
milyen lesz majd jege,
de lefut még a pára,
napfény süt újra be,
mint amikor a gyermek
sír egyet s földerül.
Kilépek, járok egyet
az öreg ház körül.
A fény mind fújja: nyár van;
ülök csak, hallgatom
kalapban, nagykabátban
a kerti kispadon;
szívom szemem lehúnyva
a nap mézes borát;
szívem kortyként tanulja
a vének mámorát.
Mezétláb kergetőztem,
nagyapa üldögélt,
ült nyáron is itt őszben,
örült, hogy ült, hogy élt,
örült, hogy láthat engem,
sarját, lába előtt.
Örülök, hogy szívemben
lám viszontlátom őt.
Hogy mint hajdan a fényben,
itt ül teljes maga
a szívem melegében,
emlékem magzata,
itt ül s én rejtett módra
vele oly egy vagyok,
mintha belém mult volna
s már fel is támadott.
Mert félnék, hogy a föld vár,
ki azt sem tudhatom,
nem támadtam-e föl már
egy győztes hajnalon
s nem vagyok-e az rég tán,
ki vágytam lenni: ő,
nagyapám, férfi, némán
helytálló s elmenő.
Elmenő s búcsúzáskor
bólintó csöndesen,
mint mikor az ősz rászólt
a tarlott földeken
és hazaküldte s ő ment
némán: helyin a mag
s buzog folyton a föld lent.
– Valamit csak kiad!
Nem félek a haláltól,
csak emberi legyen,
becsülettudó, jámbor,
ne jöjjön hirtelen,
ne üssön rajtam durván,
mint paraszton a vad
martalócnép, ledúlván
pajtámat, házamat.
Jöjjön, mint tisztes vándor,
üljön meg itt velem,
hívja ki induláskor
asszonyom, gyermekem,
becsülje meg a portám,
a népet, hová jár!
Oh légy keresztény hozzám,
keresztényhez, halál!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]