Egy év1

1945

 

 

 

 

Rangrejtve, 1944

 

Tavasz

A földben a hulla sötéten nyúlik
 
végig Európán,
de az almafa újra fehéren nyílik,
 
nem vért csöpöget rám!
 

Jeladás

Bementünk az ivóba. „Ni!… öcsém!…” –
állt föl egy vendég. Morcosan, hogy lássa,
szegény nevemre úgy néztem mögém,
akár egy hátrakergetett kutyára.
 

Tisztázás

Mi voltam én? Egy név? Vagy már a tett?
S csak visszakapnám most az ütleget?
Hisz csak beszéltem! – Hát szavadba vág,
majd megfogalmaz most ő, a világ!
 

Menekülő

Ez a szorongás, ez a baljós
szünetlen rettenet!
Fut a vonat és jön a pallós
híven fejem felett.
 

Visszhang

Igen, beszéltem s álltak a falak
némán, ezt hittem. S ím visszhangzanak,
s most szívdobogva én hallgathatok:
igen, ez voltam! Igen, ez vagyok!
 

Haza

Hazaáruló, nem lelek helyet
hazámban. Beh kicsi lettél, hazám!
S beh enyém! Akár hajdan a tanyán
kapunk sarka, ha kutya kergetett.
 

Katica néném

Katica néném, hogy babusgatott,
mihelyt megtudta, hogy bajban vagyok.
– Mi kell? Mi még? Legkedvérevalóbban
felkapott volna, mint pólyáskoromban.
 

Bezárva

Csak a pap – ördög vinné a papot!
Az unos-untan bekopogtatott.
– Hamar, a kamra!… Így volt: én e börtön
mélyén sinylődtem, dión és befőttön.
 

Férfiak és nők

Megfeleztük Lászlóval a zsilettet
s bedugtuk a cipőnkbe. Ha „lefognak”,
lesz egy bosszunk még: megölni – magunkat!
 
Az asszonyok nevettek.
 

Fürdő

Jó ez a fürdő, hazám, aljnépedben!
Szenny, szenvedés, mennyi mocsok között
úszom, mosakszom! Tiszta ettől lettem.
Hozd, szabadság, napfény-törölköződ!
 

Költészet és valóság

Kivert a félsz. Mert mégse vagyok oly
derűs, mint ujjam közt a toll!
Fütyül rám is. Gondja a messzi kor.
A jelen?! Légy a megvető mosoly!
 

Nyár

Mivel van a föld tele!
S zöld, zöld a fák levele:
nem olyan, mint illene,
nem alvadt-vér fekete!
 

Egy váróteremben

Aludtam. Zseblámpa döfött szemembe.
„Az iratokat! Hova megy maga?!”
Álmomban kantárt, zablát megeresztve
villámcsapás közt nyargaltam haza.
 

Dinnyések

Mezétláb léptem ki az úti gazba,
majd a szekérhez: „Messzi a rév innét?…
…Kérnek papírt is?…” Megnézett a gazda.
És búcsúzóul lenyujtott egy dinnyét.
 

Felébredt finnyásság

Meddig tart még? Nekem már amíg élek.
A számkivetés, öcsém, visszahat!
Megnézem majd, akihez még betérek.
Vissza sem adom könnyen magamat.
 

Nyugodtan

Hegyi pincében élek; asztalom
a megterített déli Balaton.
Csillog a só, a villa, az üveg.
Fény, csönd. Három megyét vendégelek.
 

Csillagok a vízen

Emlékszem, akkor is épp ilyen éj volt.
Ezüst kacsaként úszott ki a félhold
fent a mennyboltra s lent a rengő tóra,
hol ezer fia várta ringatódzva.
 

Segítő magyarok

Présház, diófa, esti völgy felett.
Hű arcok, hangok. Egyszerre, dörögve:
„Gyertek át! Vendég! Ne kérdd! Gyula jött le!
Hajtják azok a veszett németek!”
 

D. A.-nak

Megint veszély! „Egy csendőrszázados
három vármegyén át téged nyomoz!…”
Végre elért. Így zihált: Ismerem!
Keresik! Meneküljön, mesterem!
 

Biztonság

Veszély, veszély. De ma is képtelen
vagyok hinni, baj eshet itt velem,
hol dédapám élt! itt! e megzavart
jött-ment nyáj itt veszti el a magyart?!
 

Áldozat

Eltéptem, mit tegnap írtam,
meglelheti valaki.
Elfeledni is igyekszem,
ki találnám vallani.
Elkezdtem, de abbahagytam,
mi eszembe ma jutott
és megfojtom ezt is, ezt a
most mozgó vers-magzatot.
Rugkapálsz még benne, eszme?
Nem maradsz meg eleven!
Vers vagy így is? Szóra kelnél?
Kiálts égre, holttetem!
 

Melyik indul?1

Fehérváron egy néma vonat áll.
„Zsidók!…” suttogja egy vigyori száj.
Csend. S már viszik is azt a vonatot.
Vagy a mienk megy? S én is rab vagyok?
Szívem megdermedt. Az a pillanat,
mint kést vágta belém sorsotokat.
 

Szégyen-bélyeg

Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg,
amit viseltek ti melleteken,
ahányszor látom, forró foltot éget
a homlokomra: az én szégyenem!
Mindenkié, csak épp nem a tiétek!
Az a rongy (vagy az a kitüntetés)
lekerül egy-kettőre a ruháról.
Tudom, helyén seb fog maradni és
csak akkor fáj majd: mélyéig kitárul!
De lesz gyógyulás és lesz pihenés.
 

Házkutatás

Feldúltak mindent. Már nemcsak a gazdát,
a fegyvert, fegyvertáramat akarták.
Semmi! Tiportak könyvben, kéziratban:
bokán felül golyóban, ekrazitban.
 

Fölkészülten

Simítom nyakam, itt töri
 
ki majd a hóhér.
Tapintom szívem, ezt lövi
 
át majd a hóhér.
– Testvér! – súgom majd, tudva bár,
 
hogy kár a szóért.
 

Tűzben

Égett a város, bűzhödött,
olvasztotta ki vétkeinket;
sercegtünk mind a tűz fölött:
a romlandók, egymásra leltek.
Az volt a kéj: a szennyben, lángban
szeretni – nem egymást, hanem
utoljára még, részegen,
önmagunkat a pusztulásban!
 

Tető nélkül

Lebbent a szél. A hamuban, tele
dühvel, ki-kinyílt a parázs szeme.
Krumplit sütöttünk. Fent az esten át
repülők szálltak, rég nem vadlibák.
 

Könnyítő gond

De, bujdosva volt legjobb dolgom.
Ettem, sose fáztam.
Hogy élhetnék meg, ez volt gondom
a siralomházban.
 

Jean Paul versben

Emlékezet,
egyetlen édenkertem,
honnan sosem lehet
kiűzni engem.
 

Egy állomáson

Esztike, ő megismert. Őrnagy férje
mellett állt, nem szólt, épp csak elpirult.
Emlékezett kisdiák szerelmére?
Arcába újabb pírt lökött a mult.
 

Lehullt repülőgép

Mi ez most? immár önmaga
 
vége.
S egy új élet kezdete.
A harc romhalmaza:
 
béke.
A rom csendélete.
 

Érdeklődő nyaraló

„Maga őrzi ott azt a tehenet?”
szólt a zord úr a magasból, míg lába
átlökte könyvemet címoldalára.
Ment máris. Keats adott feleletet.
 

A szántódi révházban

Shakespeare ismerte igazán a népet!
Hogy árad ki s be, hogy éljenez, hogyan
abcúgol, ahogy – felhő magasan –
zengnek vagy lógnak szótlan a vezérek.
 

Véglet

Gyűlölj! S megmondtad, kit szerethetek.
Vess ki! És megmutattad házamat.
Itt tekergek a csillagok alatt;
örökké élek, ha most elveszek.
 

Öngyilkosság?

Szégyen, vívódás… Mintha magam volnék
egy személyben az egész elbukott nép:
csak tudnék talpraállni utolszor még,
hogy ledöfjem a hitvány hitszegőjét!
 

Hazám

Ha asszony volna: sose látna többet,
szívem, a szolga, bár beleszakadna;
ha ital volna, lódítnám a falra
s nézném a sarkot, ahova kiköpjek;
ha ház volna, hát vágnék az ablakba
s rúgnám az ajtót sarkig, hogy kitörjek,
kijussak, bár a küszöbre zuhanva,
a levegőre, végre a szabadba!
 

A feleségnek

Messziről, itt is te tartod a sorsom.
Nyugodtan fekszem. Erősebb, szívósabb,
egyre nagyobb vagy, minél távolabb vagy.
Országnyi két karodban ringatódzom.
 

Végrendelet I.

Ha jársz májusi meleg ég alatt
s nem tudni honnan, mert hisz süt a nap,
arcodra hull egy tiszta, könnyű csepp,
gondolj reám. Rádhagyom könnyemet.
Szerettelek és megsirattalak.
 

Végrendelet II.

A szélnek hagyom hangomat. Kiáltson
vagy susogjon egy szóval többet el,
ha fájdalmadra senki sem felel,
fiam, magyar, e rideg pusztaságon.
S a tóra hagyom bölcs mosolyodásom.

 

 

 

A bajnok búcsúja

Bomba és akna. Mint begörbített
ág recseg a front egyre közelebb.
Harsog a parancs: veszélyben a hon!
Futtomban benéztem egy ablakon.
Ki mer járni most kivilágított
házban? És megláttam a bajnokot,
s még vissza is néztem, jól látom-é,
ahogy iszkoltam a dörej felé.
Az asztalon négy ezüst váza volt,
a harc fia nyugodtan csomagolt.
Hátán a puska helyén is edény.
Így lépett ki a villa küszöbén,
megállt, legyintett s most ő is loholt,
de nem arra, ahonnan az ágyú szólt.

 

 

 

Csorda

A tornyot, oszlopot
legelő esztendők csapatja!
A vérben cuppogók
századokról századokra!
A szerelem édes
panasz-szavai
s a hős-jaj mind, ami
szállt innen a fényes
éghez, hasztalanul,
tipró lábak alól!
S csillagok, csillagok, sugaras
Csülök-nyomok!
S világür, hol szabadon az a
csorda robog!

 

 

 

A Kaposnál

Nézz rájuk: ez a szemedet
viseli, az a homlokod,
egy törzsök ez; próbálhatod,
de letagadnod nem lehet.
Mint vándorló madársereg
közül egy: egy vagy közülük,
repülsz az időn át velük:
életük örökéleted.
Ők megtagadhatnak s meg is
tagadnak, hogyha úgy kivánja
gyávaságuk vagy butaságuk.
De neked győlöleted is
azt mondja: életre-halálra
egy vagy velük, szaladj utánuk.

 

 

 

Szőllőhegyen

Este, mikor a puhaizű lágy bor
a táj arcára enyhülést varázsol,
megszelidíti a domb vonalát,
kibontja egy tűnt éden mosolyát
s a kerek holddal, mintha a völgy-mélyből
halott anyánk nagy szívét emelné föl
s amilyen keserű volt az elébb,
már olyan édes az emberiség,
ameddig elérzek a völgy-lapályon,
ülve e régi, tiszta Araráton –
Keres az ország, morcos mostohám,
de mi baj érhet engem Ozorán?
és Fürgeden és Gyánton, a pusztákon?
mely óceánom volt, szigetvilágom.
„No egy pohárral még, édes öcsém…”
S a falu ott lent egy csapat tehén,
egy csorda-béke, ahogy sornyi háza
belefekszik az éj istállójába.

 

 

 

Légiriadó

Kereng a halál fent, a vércse.
Kinek lehet még menekvése?
Bégetnek, rínak, port kavarnak
körötted a megriadt falvak.
Megiramodva belefutna
Orosháza egy ürgelyukba,
bemenekülne félve, fázva
Szabadbattyán egy hangyaházba.
Összebúnának, szétfutnának,
nincs, ahol megnyugodhatnának.
Juhász vagy, most tereld a nyájad,
jó akol alá a hazádat!

 

 

 

Repülő

Kereszt
árnyéka
futva a földön és az égen:
Jézus jelképe száll sötéten!
A ragyogó reggel kék csendjét
harsogás tépi hirtelen szét:
a mennyég
golgota
utjára
egy árva
katona
viszi kiáltva
szörnyű keresztjét.

 

 

 

E. A. halálára

Nem ember, hanem csak az emberek:
az aljasság fagy-szele ölte meg,
kik megtagadták, bomlott magyarok
s bomló zsidók, kiket megtagadott.
Mert megtagadott mindenkit, csak őt
magát nem, akit most büszkén megölt.
Elvitte lényét tisztán, kényesen,
nem hagyott munkát hóhérára sem.
S mi játszunk tovább. Íme, hogy szakad
a fésűs zápor: fésültesd hajad,
törülközz a nap keszkenőibe,
vár téged is a föld korgó bele.
Legyen erőd, hogy az örök mocsár
förtelmeibe tisztálkodva szállj,
fényesen frissen, égre a fejed –
A többi gondja úgysem a tied.
Ezt gondolom s ezt: ennyi csak, amit
halála árán a férfi tanít?
Élet, halál nem okulásra van.
Siratni tán – bár az is hasztalan!

 

 

 

Rendet

Induló-szöveg
Rendet, rendet, rendet végre,
ki a szennyet a szemétre,
házad tája ez az ország,
takarítsuk ki a mocskát!
Hol a rend, hol egyre lába
kél annak, mi nekünk járna?
Oda minden, ide semmi?
Itt kell mindent helyretenni!
Mit tír-túr az ügyeinkben,
told a tőkést félre innen!
Húst a tálba, kézbe fegyvert,
földjére a szegényembert!
Ócska odú maga a ház,
nem menti meg a vakolás,
rakjunk újat, meglakhatót,
egy egész nemzetnek valót!
Rongyos ez a ruha rajtunk,
ideje, hogy újat kapjunk,
szabjunk jobbat, varrjunk másat,
csináljunk egy szövőgyárat!
Acélgyárat, kenyérgyárat,
mutassuk meg a világnak,
mi lesz itt, ha kedve támad
a parasztnak, a munkásnak!
Sötét sarok, Magyarország,
elhozzuk a napot hozzád,
a ragyogó rendet föléd,
árva nemzet, elárvult nép.
Nem lehet a lég korommal
tele romlott gondolattal,
huzatot rá – tégy egy próbát,
szellőztesd ki Európát!

 

 

 

Iharos

Micsoda békét és nyugalmat
és csöndet lehelt az az öt
ihar a kis tanya előtt,
hol a bujdosók elrohantak.
Ahol hontalan elsiettünk
türve őszi esőt, vihart
s fülelve távol csatazajt
mögöttünk, előttünk, fölöttünk.
Tört, hullt, folyt minden, nép meg ország
biztosan csak az lebegett,
az a kis nyugalom-sziget,
feszítve öt ihar-vitorlát.
Sodródtunk pusztulni az árral,
csak ő úszott visszafelé
a gyerekkor felé, fehér
ebével, hangos kakasával.

 

 

 

Magyar a csapások alatt

Veri a sors a magyart, dühösen
vagdalkozik.
Egyet nem üt le testéről sosem,
a láncait.

 

 

 

A családom…1

A családom nem apámé, anyámé
s az sem, mit hozzám lányom vére köt.
Jó melegség volt a hús-vér karámé –
Ma az hevít, ha rajta áttörök.
Közelgő elmúlás, ha ellenedbe
erőt lelni őseim keresem,
biztatva Arany néz vissza szemembe,
hogy az én törzsem sem érdemtelen.
Hogy van remény az eredetben… S Tolsztoj
s Petőfi bólint rokon-ismerősül.
S szívem egy percre menekül a rossztól.
S nem törődve, hogy számba ki vesz itten:
paraszt rokon, ki kérkedve erősül,
győzöm, hogy csupán embernek születtem!

 

 

 

Egy csillag

A légiriadó alatt
szeptember harmadik hetében,
ezerkilencszáznegyvennégyben
leszaladt egy csillag az égről;
mint két zápor-ömlés között
egy kis cseléd a sáros utcán,
mint két lyukja közt a kiégett
mezőn az ürge, úgy merült fel,
úgy villant s bujt a semmibe;
mint a halál s halál között
az egy percet élt csecsemő;
mint a remény a csüggedt szívben.
A felboríttatásra rendelt
trónok már félig felborultak:
készült meghalni keserűn
és hasztalan a hirtelen
felismerés-sújtotta férfi;
a gyávák öntötték magukból
bűzhödő görény-hősiségük;
fogalmak, addig ködben élők,
testet öltöttek; mint a rozmár
úszott és szörcsögött a vérszomj;
városok fölött, mint a templom
oly látható lett a hazugság;
szabad, szűz Amerikaként
szállt milliók felé a holnap:
ez volt köröttem és agyamban,
ahogy az erkély-vasra dőlve
néztem a fényszórók s világló
golyók közt a résnyi sötétben
azt a riadt kis csillagot,
ahogy iszkolt és végetért,
szinte dörrenve, mintha ágyú
találta s vágta volna szét.
Emlékek, emlékek, tündöklőn
hulló morzsák egy isteni,
egy fényes öröklétbe fölszállt
asztalról, melynél gondtalan
mi ültünk egykor – az a röpke
csillag Orosz Anna legelső
mosolya volt s a húszas évek
Párisa és a szombati
gyűlések láza s azután
itthon a megképzelt haza
és Boriska s Muca szemfénye,
az első lapalapítások,
kirakatba tett első könyvem
tündöklő öntvényeként szállott
az a csillag fönt, az a fény,
messzehagyva a valóságot,
amelyből egykor kiszakadt
és amelyből egy pillanat
alatt úgy szalad egy más létbe,
megvillantva az ifjúságot
a borzalmak korának, mint vak
éjben egy ajtó hirtelen
kinyílása-becsukódása
egy idegen otthon világát,
melyben a boldogság lakik,
annál meghittebben, minél
vadabban ömlik kint a zápor;
mint halál és halál között
csak emlék-sorsra felmerült
csecsemő; mint remény a szívben,
mely annál fájóbb lesz, minél szebb.

 

 

 

Ez az a kocsma…

Ez az a kocsma, hol Petőfi legelőször
föllépett, itt hevült, itt játszott, itt szavalt –
Eső- és csizmaszag terjeng. Három aszalt
szöllőfürt roncsa csüng egy mennyezeti szögről.
Magányos utasként – mintha letünt időkből
vert volna be a szél s eső, mely bezavart –
költőt idézgetek, eszmét és hősi dalt, magyart!
és szutykos poharam honomért hörpölöm föl.
Ősz van. Mint kalapom, lábbelim esőlével:
szívem bajjal, nyüggel szortyog, ahogy lép, lépdel.
Így nézem, kinek van vidulni kedve ma.
Nádon-éren búni illenék had-üzötten,
vagy lógni már a fán s nem itt, e langy büdösben
hallgatni, mit gajdol hat bajor katona.

 

 

 

Magyarok, 1944

 

1

Fel-alá, mint a halódóban
a rángó görcs, úgy futkosunk,
de sehova se juthatunk
e rángatódzó véres honban.
Fájunk – de még neki-e vajjon? –
Csak nekünk fáj még, ami fáj!
úgy élünk rajta már, akár
a növő köröm a holt ujjon.
Mi együtt voltunk: az egész
széttört; a sok cserépnyi rész
csillantja magát mind egésznek.
Mert egy nincs (s lesz-e valaha?
ezért van millió haza:
millió pondrójú enyészet!)
 

2

(Két hét mulva, a hajszoltságban elvesztve és
elfeledve a fent egyszer már megírtakat:)
Amitől féltünk, itt van az idő:
 
nincsen magyar.
Komoran kérdi a vén, mire nő
 
a fiatal?
Mert élni élhetsz, orvként rejteken,
 
de mi öröm?
Úgy élni, nőni, mint holttetemen
 
haj és köröm?
Itt a magyar, a véres áldozat,
 
itt a sebe –
Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!)
 
már vére se.
Csak bűze, gennye, szennye – az folyott,
 
folyik a két
folyam dühével, mert sírt sem nyitott
 
neki az ég.
Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van,
 
görcse neki?
Futkosunk, nyögünk, élünk csakugyan
 
mi, férgei.
Tudjunk legalább – van rá mód, ha ok –
 
eltünni úgy,
ne köpjék ki az embermilliók
 
iszonyatuk:
az árokba, hol nemzet hánytorog –
 
vagy még magyar?
Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok
 
vadjaival!
(Nincs befejezve)

 

 

 

Vigasz

Vége a vitának, barátom
(mely régtől nem volt már vita,
csak két szív külön igaza
szomjún, hogy egymásra találjon.)
De vége ennek is. A tények
veszik át tőlünk is a szót,
megvetve szerzőt és sugót,
mint tapstól berugott szinészek.
Minden tett gazdátlan? Az eszme
vallja halálig csak urát?
Itt van a csupa tett-világ!
S a gazdák furcsán néznek össze.
Csak szó volt és irodalom volt,
mit létre keltettünk mi itt?
Az eszme vért kér mindegyik?
Hadd töltök én neked meleg bort!
Nincs haza már. Mit te álmodtál,
elsűlyedt. Mit én keresek,
csak ködlik még a víz felett.
Így járunk, hajótlan hajóspár.
Tegnap te rejtettél, ma együtt
rejtezünk, holnap, úgy lehet,
ellenfeled, én rejtelek,
hogy párbajunk befejezhessük.
Nem is egymással. Kiki azzal,
mit a másiknak hitt. E harc
fedte fel nékem, mit takarsz
s ez minden sebért megvigasztal.

 

 

 

Rajz, eltépésre

Sárga a fa, de sárgább
a fák között a ház.
A völgyből – gyöngy a vízből –
négy réce igyekszik föl:
négyféle hápogás.
Egy karéj világoskék,
egy karéj Balaton;
aztán sötétebb kékben
a fehérfelhős égben
a tihanyi halom.
És lent a sín, amelyen
lassan hét éve már
kijött a sárga ködből
– várta az árva költő –
egy meghívott halál.
Üres a sín, az úton
kocsi kocsi után;
dől Pestről, a Dunától
a menekülő tábor,
a rémült karaván.
Már októberi árnyék
alatt ülök, ülök;
négy napja hegyen-völgyön
mentettem volna bőröm –
már nem menekülök.
Park itt a faluszéle,
végig dísz juharok
állnak vigyázzba szinte –
kössön föl az egyikre,
akinek sok vagyok.
Öt perc a temető csak,
harangszóval teli.
Hullnak fejemre bőven,
temetnek békítően
a csend göröngyei.
Ki ágyát adta egykor,
hogy osszam meg vele,
ki sorsát eddig birta,
üres a költő sírja,
hajítsanak bele.
 

Szárszó, 1944. okt. 17.

 

 

 

Nyáj

Belekapott az ősz lángja
a nyírfába, a nyárfába,
füstöl a fa, csak úgy lángol
dől pedig az őszi zápor.
Őszi szélben sercegően
égnek a fák az esőben,
piros levél, piros pörnye
sistereg a sáros földre.
Leég a fa, már csak a váz,
olyan, mint egy leégett ház,
szarufája, gerendája
mindmegannyi csupasz ága.
Lobog a láng, szalad tovább,
ameddig világ a világ.
Üszök minden, rom és korom
kétfelől az országuton.
Mint leégett hosszú utca
olyan most az országútja.
Illett rá, de rája illett
mind, akinek futni kellett.
Napkeletről napnyugatra
kocogott a kocsik sora
elől-hátul néma néppel,
egy-egy borjúbődüléssel.
Elhaladtak, üres az út,
várja szemközt a háborút,
a nyáj után, mely ellábolt,
magát a rettentő pásztort.
 

Szántód, 1944. okt. 23.

 

 

 

Napló

Nem akaródzik meghalnom. Lenézem,
megvetem, aki most vesztemre készül.
Nem márvány-dac: holt arcomon is szégyen
égne, ha meghalnék ezek kezétül.
 
Hullnék halálba bármilyen vitézül,
külön sebként a kezük szennye fájna.
Nem hősi sor: vén asszonyoknak átka
telne be rajtam. Nem az értelem
gyarapodna, hanem a förtelem.
Nem tűzláng nyelne el, hanem kloáka!

 

 

 

Nyugat felé

Nyugat felé, nyugat felé
micsoda áradat,
gyerek, kutya, szekér, csikó,
hídlás és ól szalad.
Hová, hová, hová, hová,
magyarok, magyarok,
elfogy, ahogy Tisza, Duna
ott hátul elfogyott,
elfogy elől is a határ,
fiatok házhelye.
Azután már a semmi vár,
abba futtok bele?
Aztán –az Óperencia!
a német szakadék!
A Vég, mellyen túlról haza
nép nem tért soha még.
Elfogy az ország: veletek
nyúlik, szakad, csobog.
Veletek mennek a dűlők,
a falvak, templomok.
Nem lesz magyar a föld, amely
magyartól megürül.
Mit ér magában az üveg,
ha a bora kidül?
Egy ország ráng mögöttetek
veszejtve véreit –
egy ország megnyitott ere
lüktetve vérezik.
Meddig? S miért? S kiért? Kiért?
Magyarok! Magyarok?
Beh szomorú, beh keserű:
kettőt kell halnotok!

 

 

 

A sors elé

Szemközt az áradással
 
kelet felé,
gyerünk mi csak barátom,
 
a sors elé.
Ha hullám is, mi ott jön,
 
tán fölemel.
S ha elsöpör is – szemközt
 
várta a mell!
Ha földob is, elejt is,
 
megmér talán
s az árból fölmerülhet
 
egy szóra szám.
Szólhat egy szót, utolsót
 
s vele hamar
egy elsőt ez a néma
 
nép, a magyar.
Egy átkot, egy pogányot
 
azért, mi volt
s egy jajt, hogy mást akart bár,
 
most is lakolt.
De lehet, nem sodor le
 
az ár, lehet,
nem visz egyebet el, csak
 
a szemetet.
S az iszapon, a sáron
 
s a roncsalék
fölött egy nép mezétláb
 
előre lép.
Mezétláb, hajadonfőtt
 
oly rettenet
mélyéből, mire nincs is
 
emlékezet.
És – nagy világ! – megindul,
 
előre néz:
megölte s újraszülte
 
a szenvedés!

 

 

 

Napló

A kétszínű gaz is, a maga módján,
áldoz a jognak; tiszteli a jót
azzal, hogy letagadja a valót
s szörnytetteire azt mondja, koholmány.
 
Nem úgy e hős, tős ős-lovagi kormány!
Ez nem takarja, ez le nem tagadja,
ma azt ragasztatta ki a falakra,
hogy a katonaszökevény helyett
lelöveti az asszonyt, gyermeket –
Vessz magyarán, föld maradék magyarja!

 

 

 

Lesz még rosszabbul is

Minden kesergés és panasz
után, amely próbálja ajkam,
fölcseng a szív mélyéből halkan,
hogy igazán nem is igaz.
Hogy a baj, amelyről szavam
lehet, amelyre segítséget,
amelytől menedéket kérek,
az igazi még hátra van.
Hogy baj csak egy van s ős-közön
minden más csak követség tőle
s iszkoljak sírva bár előle,
még sírni, futni is öröm!
A halál ez az ős, nagy ok?
Az csak! Csak az! – mondom. De érzem,
hogy ott is, a halál percében
majd nagyobb bajra gondolok.
Szomorú paraszti csalás,
Kín-látott ősök öröksége!
De legjobb még az óriás,
isteni értelmetlenségre!

 

 

 

Jó anya

Mindent megértő jó anya
lesz a legvégén a haza;
magához int és nekem ad
mindenek multán igazat.
És engem vesz ölébe ő,
a jó, az igazságtevő.
Fiának csak engem akar,
én leszek már csak a magyar.
A mindig bitang legkisebb,
én leszek a legkedvesebb.
Megáll tenyere arcomon,
az igazságot ragyogom.

 

 

 

Fűrészelek

Hull a fűrészpor, szőke púpja nő,
fűrészelek és telik az idő.
Szitál a hó, az első az idén,
nem marad meg, csak az ágak hegyén.
Szitál a hó, a rögtön eltünő,
mintha ő hullana, maga az idő.
Játszin a fürge pelyhek közt szalad,
kereng a tenger fürge pillanat,
lekereng mind és vissza egy se jő
s csak azt tudom, hogy telik az idő,
mint Cézár alatt volt teljesülő,
mint mikor lányra vártam s végre ő
öröklét mélyéről lépett elő
s egy álló percre ő lett a jövő,
és átöleltem, hálás szerető,
s lágy karja közt is tellett az idő.
Vitt a vonat, jött új torony s mező,
néztem s közben is tellett az idő,
bíróra vártam, büszke bűnöző
s a cellában is tellett az idő
s gondoltam, hol az a verem, melyik,
hol a gödör, mely vele megtelik,
hogy ráírhatnám, mint a temető
fejfájára, itt nyugszik az idő,
de nem nyugszik, de mulik monoton
azonközben is, hogy ezt leírom
s finom ködként, szemmel nem láthatón
lebeg a rétnyi fűszál-sorokon.
Krákog a fűrész, torkot köszörül,
lebeg a hó a kis fészer körül.
Vert a szívem, amíg a prüszkölő
lovak szaladtak s tellett az idő.
Présházban ültem, sáros hegytető
csendjében, minden zajra fülelő,
hogy ki lépdel ott s mit hoz a jövő,
mily szörnyű új hírt, s tellett az idő,
mint az audun-i bánya éjjelén,
mint a műtétek téli reggelén
és nem nőtt hegycsúccsá talpam alá,
ahogy egykor a gyermek gondolá.
Megy a fűrész és mintha őt magát,
az időt ölném, hullik a hasáb,
hull öt-hat percenként, megannyi fő
s azonközben is telik az idő
és eltünik s én nézhetem, ahogy
az otthagyott utas a fogatot,
és eltünik, bár nincs előtte út
és nyoma sincs, csak ez a pici púp.

 

 

 

Feleség

Veled jó, veled jó
a mező, a folyó,
meg a szél, meg az éj,
meg minden, ami él.
Ha fele nem tiéd,
ízetlen az ebéd,
a nap, a letünő,
a harag, a jövő.
Amihez csak érek,
válik ketté rögtön,
két részre a földön:
egybefűzni véled.
Ha fele nem tiéd,
kevés a föld, az ég,
meg a nyár, meg a tél,
meg a dél, meg az éj,
a mult, a kikelet,
a kisgyerek.

 

 

 

K. A. halálakor1

A hang megromlik a fülben,
a szájban az íz.
Oly mindegy, hogy megmenekültem.
Életem szégyenem is.
Azt mondjátok, megmenekültem,
mert utól senki sem ért?
Épp csak a lét lett semmi körültem,
többé senki sem ért.
Csak a hang romlott meg a fülben
s a szájban az íz,
csak az nincs, minek éltem, örültem,
kétségbeesetten is…

 

 

 

Esti ágyúzás

Hajlik a gránát útja,
 
akár a nyél,
amelyen vízbe nyujtja
szerszámát a halász;
 
leér.
A kerek robbanás
hálója máris föl-, kiszáll.
Mennyit
fogtál ki közülük, halász halál?
Semmit.
De várj egy keveset –
– Egy háztetőt, egy oszlopot, két futó őrszemet!

 

 

 

Itt folyt a harc…

„…Itt folyt a harc. Ezen a kerítésen
kelt át kínlódva tíz lovas, gyalog
s már előttem is hős-fényben ragyog
a tegnapi nap, ahogy felidézem.
Igy munkál a hitvány idő. Serényen
aranyoz vért, sárt, széttépett tagot
s lám nekem is, ki szemtanú vagyok,
ilyet zagyvál: dicsőség, férfi-érdem.
Szajha. Mielőtt engem megkerít,
hadd szakítom meg fecsegéseit.
Igen, itt másztak. Itt csaptak az ágyúk
rájuk, itt vártak a palánk alatt,
a parancsnokuk holtan itt maradt
egy vizeletben, mikor megtaláltuk.”

 

 

 

Napló

Döng a fagyott föld, mintha odva volna,
mintha csak rejtegetne valamit.
Mit rejtsz öreg föld? Csak ami a dolga:
fák gyökereit, vetés magvait.
 
Csak azt, mi az én mélyemben a hit,
hogy bátran várjak jövendő napokra.
Nem csak a holtak haszontalan gondja,
az élet ügye is mélyen lakik!
Gondolj, szívem a győztes tavaszokra,
még teneked is meghajnalodik!

 

 

 

Énekes

Csattog a réz, kürt recseg, görögtüz ég,
öt égő szöllőfürtöt lenget az ég.
És újabb csattanás és a szín felett
ti vagytok az opera, gépfegyverek
és repülők és ágyúk, míg a falak
alatt két férfi és egy nő átszalad
s egy katona s ez meg is áll: jobb felül
egy fal színfal-könnyedén elébe dűl.
Int a katona, szól is, nem hallani.
Durrubum-ding! – szólnak a vég dobjai.
És: sirrri-i-bang! –zeng a zene-düh, míg
a háttér két kupolája eltünik.
És bengáli tűz újra. S a katona!
És: ta-ta-ta-ta- -ti-dung! és új harsona.
Mit mondott volna, égre lökve kezét?
Már elmerült. Hova tünt? Minden sötét.
Csak a vas csattog, csak a dob, dob dobol.
Zengd hiába-dalod, ha rajtad a sor.

 

 

 

Hat friss halál…

Hat friss halál, reggel korán
hat golyó szállt át a szobán.
Jelenlétükből melegen
itt lebeg valami tovább.
Úgy szimatolom, keresem,
mint eb a vadmadár nyomát.
Miért jártak itt? S miért épp itt?
Betörték – nézd! – az üveget
s a szekrényt is – a mindenségit! –
beh széles kedvük lehetett.
Mint ivó-pajtást kereső,
itallal be sose telő,
megrögzött, rossz-csont korhelyek –
ott mentek ki az ágy felett
vad hejje-hujjával rikongón,
hogy nem találtak engemet,
hogy nem találtak senkit otthon!

 

 

 

Félálomban

Szivemben ott él még minden, ami ép,
 
mi bátor és szabad,
nyüzsgő piac, hű kézfogás és selymes messze rét
 
s érintetlen falad, Buda.
Egyenest járok, gránát tőlem semmit sem visz el
 
és golyó nem talál;
az vagyok, akire emlékezel,
 
nem foghat kézbe a halál.
Micsoda hajók, sorsok, népek álma és dühe
 
sűlyedt el, hogy a föld
tenger köröttem, úgy hullámzott az üde
 
vidék a szűzi zöld.
Amit tudok, beh többet ér, mint én magam,
 
ki nem feledhetek,
a multat hozom könnyen hangtalan
 
a pusztulás felett.
Im anyád hangja, egy esti erkély, egy mosoly,
 
édes bár senkié
s vígy engem is, ha távozol
 
az egy jövő felé.

 

 

 

Harc-szünet

Mért nem dörög? Ne hallanám
szivemnek dobogását!
Két dobbanás között
a rémület vak csendjét
és – szinte csöppre csöpp –
a reménység fogyását.
Dörögj, dörrenj, te ágyú,
töltsd belém bár halállal,
reménnyel, míg lehet,
töltsd belém, bár halállal,
hogy nem vagyok magam,
vannak még emberek!

 

 

 

Buda, 1945. január

Hajlongva jönnek hegyi házamig
a katonák,
van ki letérdel, négykézláb kuszik
a havon át.
Lent ködlő, ősz tengerré válva fől
Pest, a világ,
mögülem bomba és akna fütyöl:
a Hármas-hegy húsz ágyuja kiált.
Front közt vagyunk. Lépek föl és alá
a balkonon.
Bizton vagyok. Körültem a halál
az oltalom.
Bujdostam s íme várrá vált a házam,
mióta rom.
Kopók, gondolom, most gyertek utánam,
mióta golyó kopog kapumon.
Mióta vendég csak olyan jöhet,
mint a granát,
amely bevágta tegnap a gyerek-
szoba falát.
Bevágta! – ülök a kihalt hegyen,
élem tovább,
vas-zümmögés méhésze, csöndesen,
az elrettentő remeteség korát.
Fogoly vagyok – de soha szabadabb
sorsom előtt.
Meghalhatok – de nem volt soha rab
reménykedőbb.
Hetes borostám félig bár fehér:
lakzit ülök,
nagy nászt naponta, mátkám a veszély:
soha ilyen pezsdítő szeretőt!
Neki köszönöm a fő férfi jót,
az örömet,
hogy – szállnak bár gyilkos jelek, golyók,
nem rettegek,
hogy bennem itt – ha mindent vesztenék –
embert lelek,
hogy – döngj, világ! – új sorsot ád az ég,
minden reggelre bátrabb életet!
Hajlongva jő a katona felém,
nézem szegényt,
hol megbocsátón, hol ilyen kemény
prófétaként.
Jöjj, tanulj tőlem harcot, nyomorult,
tanulj erényt,
halált úgy, hogy nincs se jövő, se mult,
hogy szélbe szórsz minden vigaszt s reményt
s mégis tudod, nem tetted semmiért!

 

 

 

Napló

Patyolatfehér volt az orosházi
zsellérek első egylet-lobogója.
Fehér galambként örömhírért száll ki
a tömeg élén május-virradóra,
így repdesett egy szép találkozóra. –
Dörrent a sortűz. Lebukott a porba
s a vérbe, amely ömlött bőven érte.
Lebukott és esztendőfordulóra
– a békés galamb helyett harci vércse –
bíborvörösen röppent föl az égre!

 

 

 

Nem volt elég1

A házad itt állt – szerte szállt!
Ezt látod, érted. Azt nem érted,
hogy hazád éppen így ért véget –
A csoda, hogy addig is állt!
Mert nem volt hazának elég,
hogy emésztésed vacsorára
e dombok aszuját kívánta,
és e lapályok kenyerét.
És nem volt hazának elég,
hogy elmosolyodtál és oldalt
oda is néztél, ha megszólalt
ízes magyarul a cseléd.
És nem volt hazának elég,
hogy este letéve a könyvet
elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
az volt a férfi, a derék…!
És nem volt hazának elég,
hogy kitekintve vonatodból
elgondoltad az aratókról:
mást érdemelne ez a nép.
És nem volt hazának elég
a három szín, ha rád se hagyták,
hogy egykor jelkép volt: szabadság,
egyenlőség, testvériség!
És nem volt hazának elég,
hogy idegeden átereszted
hő szeszként azt a néhány verset,
Adyét, Tóthét, Józsefét.
És nem volt hazának elég
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd
s a szőllőhegyi estebéd
s a dünnyögés, míg poharadból
a holdvilágban a vörösbor
tigris-szeme villant feléd
és lengetted ujjad hegyét
az ég felé, mint ezred óta
minden magyar, ha szól a nóta
és Gracza György s a Feszty-kép
és ha, élvezve a veszélyt
és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
hallgattál titkos leadókat
(és utána cigányzenét)
s a hortobágyi magas ég
s a négyes gémeskút nagy árnya
s az első király koronája
diszítve pénzed közepét
s ha úgy mondtad is: feleség,
e szép szóval s ha, bár bíráltad,
édesnek nevezted apádat
s a falon a festett cserép.
Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb!
Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hizelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.
Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem a szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.
S a bátorság sem volt elég.
Külön-külön bár odahagyta
sorsát a sok hős áldozatra,
az sem volt elég menedék.
Mert sem erő, sem bölcseség
nem lehet elég, hogy megójja
a házat, amelyben rakója
nem lelheti meg a helyét.

 

 

 

Iszonyat

Láttam Buda égését,
az izzó koszorút
egy nép fején, nép („népség!”)
hulltát, a háborút.
Láttam, mint más az álmát,
csonka hullát, dögöt
a lecsapódó gránát
csipkebokra között.
Reggeli hatkor álltam,
az új év reggelén,
reggeli holdvilágban
egy ház-rom tetején.
Nyíltak a gránátok gyors
mózesi bokrai,
próbált az isten vagy sors
valamit mondani.
Láttam a fagyos hóban
az úttesten fejet
oly laposra tiportan,
mint a reliefek.
Láttam holt anya karja
közt még vak kisdedet
véresen vért akarva
nyalni a tej helyett.
Emelte véres arcát,
fölsírt a csecsemő.
Anyja volt: ez az ország,
ő maga: jövő.
*
(De iszonyat szivemben
csak attól vert, hogy ez,
ez is emberi – minden
milyen természetes,
hogy a rom is hogy illik,
ahová épp került,
hogy a valóság mindig
helyén van mindenütt,
hogy csak a képzelet lát
csodát és nem a szem!
Eleve a szégyen fájt:
ezt is elviselem.)

 

 

 

Óvópincében

Fekszem a szalmazsákon, még hajnal előtt is álmatlanul s hirtelen annak az apának elégtételével, akinek gyermekei már önállóan szorgoskodnak a világban, annak a csöndes belenyugvásával tűröm az érzést, hogy előbb a bal, aztán kisvártatva a jobb karom hogy indul egy kis kirándulásra, máris hogy tevékenykedik. A bal kar a Keleti pályaudvar mögötti pályatesteken (melyek ottlétét egészségi okokból mindíg helytelenítettem) illedelmesen összemarkolja a vasúti sínpárokat és óvatosan, a váltóknál olyanformán szaggatva őket, mint a tökindát, Ujpest irányába húzza. A jobbnak vér kell. Ebben a pillanatban csapott iszonyú erővel egy arcba, egy ismeretlenbe. Sose tettem ilyet, de milyen ismerős még az a mozdulat is, ahogy a nyúlós nedvet lerázza magáról. Ismét üt, ezúttal – ugyancsak az ismerős érzésről tudom – pontosan az állkapocsba. S ki fogja meg azt a nyulat a kukoricásaival már sárguló egresi határban? Mint sas röppen nyomába a jobb kar, hiába, ez a rakoncátlanabb.

 

 

 

Fáklya

Láttam Budát, szélvágtan
ahogy lángolt, omolt.
Fáklya, véglobbantában
egy nép fáklyája volt.
Fáklya, mint mindíg, lángra-
gyúltan, nagy, hangtalan
vádként a multba hátra –
s hajh mindig hasztalan!
Vetett világot messze
most is és makacsul
és állott szégyenkezve
fényén a geszti úr.
S szemét takarva ott állt
a jámbor bölcs, aki
báránnyal farkast próbált
megházasítani.
És volt ki kéz-emelve
mondta: nem így, nem ezt
akartam! – s szállt a pernye
és dölt torony s kereszt.
S Buda csak lángolt, égett,
tündöklő pusztulás!
Nem büntetett, nem kérkedett,
fénylett, mint a tudás.

 

 

 

Golyózáporban

Kopp-katt a kemény fejen.
S megoldódik minden.
Kihabzik az értelem
és betódul isten.
Ki az ördög fényesen
s be a sötét Nincsen,
akár egy falánk tavasz.
Fekszem szomjan, éhesen
s ő zabál meg engem
s nem mondhatom, nem igaz.

 

 

 

Élni fogsz, élni

Barátaim, szenvedtem én is
 
keservesen.
Emelem két kín között mégis
 
kábult fejem.
Ég a gyúlékony bőr, de bár ég,
 
győzöm magam:
ne bőröm gondolkodjék,
 
hanem agyam.
Hogy fájva se csak égő, fájó
 
ideg legyek,
hogy előre láthassak és túl
 
magam felett,
hogy távolba lássak úgy, hogy
 
már messziről
lássam, ítéljem azt is,
 
mi most gyötör.
Szót tőlem az Idő vár, én nem
 
hazudhatok.
Nem így vártam az oly régen várt
 
Fordulatot.
De eljött, de itt van és így is
 
a mi korunk.
De így is az lehet, mit
 
mi akarunk!
Számon még mosolygás ha mozdul,
 
csikordulok,
de – rozsdásan is belül jó gép –
 
megindulok.
De föl- és fölemelem újra
 
zúgó fejem,
nézzünk farkas-szemet hát,
 
történelem.
Fejedről véred bár karomként
 
szemedbe mar,
így állj meg, így kémlelj körébed
 
te is, magyar.
Láss túl azon, mi csak van és láss
 
túl magadon.
Élni fogsz, élni, élni,
 
jó magyarom!
Ki által éltél vérben-éhben
 
századokat,
ez a kín-próba mi tenéked?
 
Egy pillanat!
(Nyitja éj-kemencéjét s nyújtja
 
forrón feléd
millió és millió hajnal
 
a kenyerét!)

 

 

 

Napló

Én odaállok, látod, hol a harc foly,
mert nem győzhetem itt belül, magamban
a harcot, hogy elmaradjak a hadtól,
melynek zászlaját vittem én is hajdan
s amely csattog mostan csatazajban.
Népem kiált. Tán úgy fordul, túlélem
– kezemet ezért se fürösztve vérben –
az ütközetet, mely ott kavarog,
de (tudva itt benn, ki az ellenségem)
elpusztulok, ha távol maradok.

 

 

 

Megy az eke

Megy az eke, szaporodik
a barázda,
mintha egy nagy könyv íródnék
olvasásra.
Papirosa a határ, a
tengerszéles,
a tolla meg az a szegény
öregbéres.
Megy az eke, telik a könyv
sorról sorra.
Én vagyok az egyedüli
olvasója.
Én tudom csak, mit jelent ez
és mit ér ez,
először szánt a magáén
az a béres.
Megy az eke a felemás
két tehénnel,
mintha menne édesanya
kisdedével.
Elkerülik a páncélos
roncsát bölcsen;
legyen az a magyarázó
kép a könyvben.
Megy az eke, megy a magyar
sorról sorra
lankadatlan, mintha puszta
szerszám volna.
Fogy az ugar, nő a szántás
telve-terjed.
Magyarország, így írják a
történelmed.
Ki az a kéz, ki az a nagy
névtelen toll?
Megvárom, míg kifordul a
mesgyesorból,
hadd szorítsam a kezembe
valahára –
De meg sem áll, de csak int, hogy
még mi várja.

 

 

 

Áll a világ

Tavasz, nyárelő – a természet kezdi
a felépítést a romlás után.
Fut a vadkomló a ház oldalán
s a gránát-tépte sebet behegeszti.
Zápor, napsütés. S megint egy darab
mosórongy-felhő és újra a nap
aranyseprűje! S megint egy csapat
madár s bogár. Az ég alatt
mindenütt frissen takarítanak.
Nézd, a gazember föld be gyorsan ránt a
sírokra leplet, virággal csinost
(mint a télen az utcai hullákra
mi csomagolópapirost)
s nézd a búzát, a rengőt,
tegnap talpuknál nyalta még a meglőtt
tankokat s holnap – úgy nő és kering –
mélyre
sűlyeszti mind,
az emlékezet tengerfenekére.
Száll a pitypang hava s e havon át
a friss zöld fa előtt
sose-volt ajkak könnyű mosolyát
skiccelik a fecskék, a lepkék,
mintha ők
építették fel volna
kifestve, újrabútorozva
a vén diófa
ötvenszobás hangos hoteljét!
Ziháló, kegyetlen sietség,
micsoda hajszolásra végzett,
emberietlen postamunka!
Vártalak s megdöbbenve nézek
tavasz, új tavasz, e durva
erőszakodra, utó-háborúdra.
Egy percet se a könnyre, gyászra,
arra, ami volt, a búra?
„Nem!” S: „nem” – kiáltja
ahogy erőlködve kiválik
– előbb fejével s máris derekáig –
a rozs, egy egész tábla.
„Nem!” és „nem!” kiáltja utána
a kukorica, ahogy szinte
kézzel kilöki magát a földszintre,
a napvilágra.
Könyörtelen itélet
a halál – tanultuk a télen.
Még könyörtelenebb az élet,
tanulom most a verőfényben
s elfog a szégyen,
hogy annyi gyász után is van
reményem,
hogy sarjad bennem is a hit.
De sarjadoz, de ütközik
mindegyre följebb
és mint a zöld a földet,
elönt egészen.
És már cinkosként nézem,
ahogy a napfény zuhogásba
a pucér vadzab a sáncra kiáll,
hízik arrébb a mályva,
a potrohos lapu zabál,
nyújtja a szőllő tolvaj kaccsait
s forgatva fürgén könnyű kelyheit
a fénybe
iszik rogyásig a harangvirág
s áll a világ
mint száz év mulva, mint tízezer éve!

 

 

 

Zsivaj

Hogy zúg megint, hogy „nemzet!” és „magyar!”
és mennyire megint csupán – zsivaj,
árverések hang-dühével tele,
mennyire csak a nagy száj ereje
s a még nagyobbé! mely épp így – kiáltva –
árulja el, hogy szóra egyre gyáva.
Milyen kavargás, milyen zengzet-orkán
az ország parázspirította rostján
és tűzpróbáján! Játék? Ráadás még,
míg dől a ház és szerte a határ ég?
Mikor lesz vége? Hogy végre a száj
kimondhassa, mit kimondani fáj,
fáj tudni is, de mely az ajkakon
az, ami kapuink előtt a rom –
Ha majd én mondom ezt a szót: magyar,
elébe ezt tedd szótlanul magadban:
kard-vágta homlok, vér-áztatta haj,
földresúlyosult pillantás, lakatlan
tanyaházon át söprő zivatar
és béna kar és repülő avar
módjára forgó eszme-zűrzavar
a dúlt agyban, mely csak halált sugall
és néma jaj – de hozzá mégis ezt még:
derengő táj, hajnali, régi emlék,
amire a sebesült feltekint
 
és élni szeretne megint.

 

 

 

Hidak

A legszomorúbb látvány
ez volt: a betörött
gerincű néma hídak
a két város között,
ahogy feküdtek sorban,
mint leölt állatok
a bűnben és mocsokban
ők, az ártatlanok.
Óriás mészárszékre
kelt vörösen a nap:
a szem azt hitte: vérük
a nap-festette hab,
ahogy hevertek, holtan,
lehulltan, miután
kínjukban felugortak
azon az éjszakán.
Lesz kor, hogy talpraállnak,
hátukat megvetik
s te – akkor ez lesz álmod –
uszítva intsz nekik:
üvöltsenek bosszúért
és ágaskodjanak,
mert mi a rend, ha mindig
ő tűr, az áldozat?
De ők csak állnak, állnak
(egy tagjuk nem remeg)
a futó folyam és a
futó idő felett!

 

 

 

Budáról nézve

Fekete üregek sora,
amelyekben nem csillan ablak.
Kivert szemmel áll a Dunánál,
Pest városa vakon pillantgat.
Csak áll és áll és konokan
csak vár és vár és szinte lépne,
feléd, jövendő? vagy – egy lépés –
lába elé a víz-örvénybe?
És emeli üres szemét
az üres égre s szinte koldul.
Mit hajítsak, ha semmim sincsen,
tenyeredbe vigasztalóul?
Kiűztél, tetted helyemül
a nádast és a pusztaságot,
hogy hangozzék szavam hiába.
Add a kezedet, megbocsátok.
Kivetett, elűzött faluk
üzenetével jövök hozzád,
mostohánk, akiért pirultunk:
vár még egy ország, magyar ország.

 

 

 

Buda, 1945. május

Jól esik itt a rom között
ülnöm mégis, az otthonomban.
Nap süt, odaát tál csönög,
mert csak a ház fele van romban.
De én ezt választom, a félig
nyilt falú-tetejű szobát.
A kerti hármas sír se rémít,
én ástam nektek, katonák.
Összedobált székek és képek,
földre hányt könyvek, bútorok –
letörölöm a törmeléket
egy hű asztalról, így írok.
Ládán ülve itt írok és itt
olvasok, innen hallgatom
a madarak csevetelésit
s kislányomét az udvaron.
Elképzelem (s ez a valóság)
egy ország rom-csúcsán ülök.
De enged már a szomorúság –
Bár a jajok, bajok, dühök
fölcsapnak rám, fröcskölve-zúgva –
Ülök a tenger mult felett
s szeretnék énekelni újra,
mint a madarak s gyerekek!

 

 

 

Mélység és magasság

Süllyedek, ránt a szomorúság,
mi magyar bánat s fájdalom,
most rajtam próbálja a súlyát.
Merülök, de még láthatom:
mint a mérleg-rúd másik vége
mint kél vak pusztaságokon,
mint emelődik fel a fénybe
dúltan, véresen is a nép,
életem maradék reménye.
Vigyem le én minden bünét
a mélybe szégyenét, kudarcát,
csak neki legyen menedék
és megváltás ez a magasság.

 

 

 

Napló

Csak súlyom visz. Csak az, mi eddig voltam.
Elég ez is! Igy lettem én golyó
és patron, amely mögötte elrobban,
így lettem békén is hadakozó,
szemernyi rosszal is tengernyi jó,
gyönge kezdettel győztes a halálig!
Amit gyűjtöttem elmélkedve váltig,
az lett szívemben kemény lendület,
a tehetetlenség ereje rándít
és ejt, ha ejtek, helyettem sebet.

 

 

 

Ostor

Valamikor feléje vágtam
s végén csattanva engem ér
az az ostor: akinek szántam,
a magyar bennem él.
Él, éled, mint a sebesült, ha
ájulatából új döfés
riasztja – vissza még a harcba!
Mert egy halál kevés.
Valamikor vérig gyaláztam
s pírban most az én arcom ég.
Süss, szégyen, égj; e félhalálban
az élet pírja légy!
Csattogj csak ostorom, ütésem,
ha élni, ha pusztulni kell.
És legyen az a büntetésem,
ne dobhassalak el!

 

 

 

Ez a négy év

Ez a négy év,
ez a négy csikó,
ez csinált csak vágtatást.
ez volt a futó!
Hegyre föl és
hajrá völgybe le,
reccsent bele a szekér
minden kereke.
Ároknál hogy
„vette” a kanyart,
amíg aztán egyenest
bele nem farolt.
Míg kerék s lőcs
össze nem törött
s szánkázta a tengely-alj
a port és rögöt.
Míg el nem lett
tengely és rud is
és utas is és maga
a komisz kocsis.
De mit bánta
az a négy csikó,
most mívelt csak vágtatást,
most lett rohanó.
Az a négy év,
mit be nem repült,
a nyergesen tán maga
a vak végzet ült!
Haj, de nagy baj,
hogy vitt, hogy gyalog
rójjuk mostan az utat
sánta magyarok.
És csak nézzük
hogy rohan tova,
mit visz az Apokalipszis
kormos négy lova!

 

 

 

Magyar és magyar

Magyar és magyar és magyar
magyar, magyar akarok lenni,
leverten, megverten: magyar,
míg leköpheti minden senki.
Szép volt, beh szép volt – álltam ott –
minden nép fölött a magaslat.
De az én népem lebukott
s én vele zuhanok magyarnak.
Vezessétek majd vissza őt
a helyére, hogy – odahagyjam
még messzebbre, mint azelőtt –
érhessek csúcsra önmagamban!

 

 

 

Cserepező

Olvastam épp, itt
a rom-szobában
oly elmerülten,
magambazártan,
hogy bent, egy hang lett,
ha cinke-dal
csapta fülem meg,
vagy kocsi-zaj.
Közbe – (mióta?
magam se tudtam) –
valami ritmust
dobolt az ujjam,
monoton, messzi
ütem-zenét,
mint állomáson
a készülék.
Ejh, ez az ujj! Mi
üzen így néki?
Szinte csaholna!
Ugyan mi készteti?
Ujra madárfütty?
Gépdohogás?
Füleltem, vízcsap?
Nem – kalapács!
Persze! Itt szembe
dologba kezdtek!
Fönt a munkások!
Már cserepeznek!
Onnan jön ez a
friss üzenet,
ők verik ezt a
jó ütemet.
A sürgetést, hogy
álljam a versenyt,
hagyjam a könyvet,
írjam a verset,
tegyem, de tüstént,
amit tudok,
doboljam én is
az indulót.
Adjam tovább, hogy
ami volt, elmúlt,
hirdessem, éled,
ami elpusztult,
üssem világgá,
mint a tető
legtetején a
cserepező.

 

 

 

Öt rövid vers

 

1. Meddig?

Meddig gyönyörű a gyöngy, a szálló
föl a pohár borból, óceánból?
Amig elemébe visszajutva
szét nem oszlik levegővé ujra.
Mi volt az én életem? Csak ennyi:
vak nyomorból napvilágra menni.
Forogtam, fénylettem én is, míg hagyták –
Meddig emelsz, levegőm, szabadság?
 

2. Deviza, vagyis magyarul: jelmondat

Hogyha fény ér, a sugarát nyomban
elhajlítsam, továbbsugározzam
(mint zsebtükrömmel gyerekkoromban)
oldalvást a nyomorba, homályba –
világot a megvakult világba!
 

3. Zsebemet kutatva

Nekem meghagyta a sors, mint egy
rossz gombot az életemet.
Feldobom, elkapom, legyintek.
Jövendő, elveheted.
 

4. Halott fiatal költő

Járt a jó ebéd vigasza tagomban
s a kávéillat a meleg szalonban,
ettünk, vendégeskedtünk – hidegen,
az aranybetűk csöndjébe szabottan,
éhesen csak te vagy itt is jelen,
könyved hátán, a polcon, díszhelyen.
 

5. A költő joga

Legjobban én a szenvedés ügyetlen
szavát hallottam egy életen át;
ez kiáltotta túl az én fülemben
fegyverek zaját, piac zsivaját.
Hallom ma már a győzelem szavát,
dalát is – de nekem legyen jogom,
ki hangot mindíg hangtalannak adtam,
a néma kínt ma is kimondanom.

 

 

 

Ady és Móricz…

Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi
s ti többiek, ti hamar elindultak,
jó volna ma is mögöttetek állni,
beh jó volna megmaradnunk fiúknak.
Próbája nem volt ilyen még e népnek
s terhe azoknak, kiktől a szót várja –
Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek
és milyen nehéz minekünk a várta!
Beh korán vágja itt a sors a sarjat
s a jó szálfákat le beh korán dönti
engedve szabad utat a viharnak –
Kegyelem nekik, kik törten elesnek
s irgalom, akik merészelnek nőni
a nyomotokban föl a vak egeknek!

 

 

 

Adhatsz lakást…

Adhatsz lakást, eleséget, mézet
a kaptárból kivett egy szem méhnek,
harmadnapra elpusztul magától,
azt mondja a méhész, hogy: magányt hal.
Adhatsz tetőt, tündöklőt a fényben
és hatalmat s dicsőséget nékem,
nem pompázni, de pusztulni tettél,
ha népemből szál magam kivettél.
Nyúlnak felém szíves kézfogások,
s markom sose vágyta így az ásót,
lábam sose vágyta így, hogy járna
apáimmal falka juh nyomába.
Tagom mintha mind kölcsönbe volna
s gazdájához rólam vágyakozna,
minden tagom, akár egy-egy ősöm
munkálkodnék külön a mezőkön.
Mint a kötél, ha szakadna éppen,
akkor ránt csak keményet a kézen,
fáj a szívem és fájóan enged,
ne fölfelé, de lefelé menjek.
Vágyom vissza a tündér gyerekkor
népe közé, kik elküldtek egykor.
Huny szivemben az ifjú tűz, fázom
kívül ma is a meleg karámon.

 

 

 

Napló

Tavaly ki is volt? Bizony elfeledtem
a kartárs nevét, ki nem a múzsáktól
sürgette, hanem a vérbiróságtól,
hogy keresnének fel már rejtekemben
(és teljesült is óhajtása menten).
 
A vétkem? Igen, végem a magyarság
megrontásáért kérte e badar sváb
a hív magyaroktul. Ahogy ma zordul
gyors vesztemért a munkássághoz fordul
e prolivá vedlő igazgató úr.

 

 

 

Nem a szegénységet…

Nem a szegénységet, csak a szegényt
 
dicsértem én szívem szerént.
Mi kincsemmé vált, tőlük kaptam
 
(töredékét ha visszaadtam).
Muljék el a szegénység! – vallom,
 
de el is akad itt a hangom.
S a szegények? A hívek, bátrak?
 
Megsiratnám, ha elmúlnának.
Hogyha kiveszne az a fajta,
 
mely nevelt engem hitre, harcra,
amely – ha lettem én a kard –
 
a kar volt, mely győzni akart!
Apáim és anyáim népe,
 
úgy változz, hogy ne változz mégse.
Akárhogy híjják az urat:
 
a bitorlót, ne hagyd magad!
Mert most érünk csak meredekhez
 
és annak vége tán sosem lesz.
Hogy odavágja, aki szenved
 
igazát bár az Úristennek!

 

 

 

Itt lakom…

Itt lakom. Ivó-készletem
nincs. (Nem is volt.) E két szoba
három családnak otthona.
Mim nincs még? Azzal kérkedem
amim nincs! Se zsír hát, se fa;
ha írnék – ez a kényelem –
kislányom itt sír térdemen.
Cseléd? Tán nem is lesz soha.
Épp amért lehetne talán?
De azt tanultam a tanyán
a bandagazdától, a csősztől,
hogy aki őriz és vezet,
a részeseknél az vehet
legutoljára a közösből!

 

 

 

Folttalan

Vesd szemed fel a mennyboltra,
nem mintha kegyelem honolna
vagy irgalom ott,
de mégis így mondd, hogy ostorozzatok.
Ne nézz azokra, akik vernek,
mert jöhet nap, mikor kegyelmet
a rosszak, a jók
között majd egyaránt neked kell osztanod.
Eljő s te örvendj: míg más kérked,
te már a vezeklést is végzed,
mert van perc, mikor
épp ahhoz áll a Jog, kit túlontúl tipor.
Mert van ütés, melytől a vesztes
nyerő: a bűnös áldozat lesz,
amely már felold,
oldja a nyelvet is, mely bűn-béklyózta volt.
Akkor se tudd: sárt kik dobtak rád,
légy magad, magyar, az igazság;
drót, sár, vér felett
hogy én is folttalan lépdelhessek veled.

 

 

 

Napló

Apám, anyám, nagyapám, nagyanyám,
kétkezi dolgozó volt minden ősöm.
Azért rokonom, lelki ismerősöm,
aki csak fárad műhelyben, tanyán.
Ezért nézett s néz ma is rám talán
gyanakodva, ki más légkört szívott.
 
Csak azt kérem, jogán e fordított
nemességnek, hogy vívni – bármi vádra
csak egyhasimmal kelljen állni gátra –
Ma se kenődjék rám úri piszok.

 

 

 

Segesváron

Millió kukorica-dárda,
úgy áll ma is a határ
és fent a néma nap, akár
akkor, midőn őt halni látta.
És néma, csukott szájként lent a
bezárt föld, a betelt verem,
mely befalta. Elevenen,
mint mondja ma is a legenda.
– Élek még! – jajdult fel. – Dögölj meg!
hangzott (volt erre is tanú)
s rémképnek is bár iszonyú,
a véres hullák rágörögtek.
S most csak a csend, a néma béke.
Állong egy felhő, néz a nap.
S itt az utca, hol átszaladt,
még szétüvöltve: vége! vége!
Álltam a hídon, hol előre
nézett még, hol még a jövőt
látta Bem zászlai fölött
(délben kitörtek a mezőre).
Szemem az ő szeme nyomában
siklott síkon, hegy peremén.
Aztán az a kín állt belém,
mint mikor tébolydában jártam.
Mit ragyogsz felém nevető had,
füvek, fák, van sejtelmetek,
mit tűrtetek, mit tettetek
s ti emberek s te eszelős nap!
Itt hörgött. S itt nézte kacagva
meghalni a bárgyú világ
legnagyobb épeszű fiát,
ki meggyógyítani akarta.
Nem volt kis dolog, amit ottan
megértettem, akármikép
tudtam rá eddig az igét,
amíg kocsinkhoz ódalogtam.
Mint aki azt hiszi, kilábol
félelméből is, hogyha fut:
mentem – mintha volna kiút
ebből a jókedvű világból.

 

 

 

Parasztpárt

– Hol hálunk meg? Hol megállunk,
hol elér az este!
Futott a tehergépkocsi,
közel lett a messze.
S lett messze a közel újra,
sorjáztak a falvak.
Hálás miatt nem éreztünk
itt sem aggodalmat.
Sorjáztak az ismeretlen
falvak, tanyák, puszták,
mint a gyöngyszemek – mi húztuk
beléjük a cérnát!
Nem aggódtunk, hol is hálunk,
mit eszünk estére,
közel otthon lett az ország
minden messzesége.
Ott hálunk meg, hol megállunk,
azonmód, mint tegnap,
bekopogunk, hol világos,
fényes még az ablak.
– Megmondjuk nevünk az első
parasztpárti tagnak…
– Bizonyos, hogy adnak szállást.
– Vacsorát is adnak!
Leterítenek, ha nincs más,
egy jó nyaláb szalmát.
– Született így máshol is már
egy nép és egy ország.
Úgy születik, ahogy hajdan
reméltem, akartam,
öccsét, bátyját érzi lassan
magyar a magyarban.
Egy szép, egy új egyház épül,
Oltára, az oltár
bárhol ott van, hol úgy érzed,
mintha otthon volnál.
Mintha apád, anyád nyitná
elibéd az ajtót,
mintha apádnak, anyádnak
kezdenél te is szót.
Futott sírva nagy Bercsényi
kastélyból, hazából.
Futott házról házra vígan
itthon Rózsa Sándor.
Beh szomorú, hogy ő tudta,
csak ők itt az útat,
az egyetlent – azt keressük
meg mi is magunknak!
Az a nehéz, az az ösvény!
Egy rossz lépés félre,
s Kárpát nélkül, hágó nélkül
hullsz vak sötétségbe.
Mit ér hatalom s dicsőség?
mit a száraz morzsák?
Szívszerint kell, vagy sehogysem
minekünk az ország!

 

 

 

Istenáldás

Nincs búza, nincsen tengeri,
de a szőllő telisteli.
De földig nehezül a tőke
alól a fürtök hosszú tőgye.
Tőgy s emlő, emlő, húsz talán,
sorban, mint az emse hasán.
Hat-hét tőkéről egy akó bor! –
nézi nyakvakarva a sógor.
Koplalunk, de nem szomjazunk,
éhkoppra is jót ihatunk!
Háború, dögvész s rá – ahogy már
illik is szinte – aszályos nyár!
Adja az ég dugig a bort,
hogy elfeledjük, ami volt!
Hogy a torkunkba szorult könnyüt
egyszer már igazán leöntsük!
Földé úgyis mi megmarad,
mert hordó nincs egy fél darab!

 

 

 

Lapda

Százszor lecsapva
te, népem,
te, mint a lapda,
keményen
szökj a magasba!
Jajpanaszt egyet
se adj, a
sújtó erőt vedd
magadba
megsegítődnek!
Ami széttörne,
az nyomjon
tömörre össze!
Az dobjon
föl, mi lelökne!
Könnyű repülni
súly nélkül!
A próba: tűrni!
S a mélybül
föl –, kikerülni!
Zárt foggal, jobban
mint régen,
megmakacsodtan
reményben,
mondd: így is jól van.
Fájt? Fájjon! Vissza
majd nem fáj!
Kincs ez a vizsga:
eldőlt már,
ki, aki bírja!
Tűrj! S törj magadra
hagyatva,
világ legalja
magyarja
még magasabbra!

 

 

 

Az új költőkhöz

Minden írás napló –: kötelezvény lett! Ha betűt látsz,
lássuk a dátumot is! – ahhelyt az jusson eszedbe.
Mert mi a szó pusztán? Csak üres flaskó! Az idő tölt
színt, ízt és zamatot bele s ő is érleli szesszé.
Itt ez a cimke:
Itt ez a cimke: szabadság vagy
szabadság vagyItt ez a cimke: testvér vagy ezek, hogy
munka, magyarság vagy teszem ez: népjog, felelősség
gyorsan az ablak elé! Mi az évjárat jegye rajta?
Azt vizsgáld legelébb, nehogy aztán már tele szájjal
azt kelljen nézned, hova bukd ki a rosszízű lőrét,
hogyha nem a mérget! – szaporán köpködve utána.
Mert ami tegnap láng, ma hamu; ami tegnap erő volt,
ma puhaság; keserű, ami édes; gyáva a bátor;
jó, ami rossz, – mert nem bizonyos, nem örök, csak a forgás,
mert nem az istennek, nem a múzsának – minekünk szól:
mulandóknak a dal már! Vagy legyek én fali naptár!
Hullunk, mint a szirom. Mit bánjuk! Mit ledobálunk,
attól gazdagodunk! Meghalnék, hogyha megállnék
s nem tudnék hitevált szókkal is ejteni tisztán
jót, igazat, bátrat – maradandót! És ilyet újra:
Testvér! Munka! Magyar! s ismét és újra: Szabadság!
Tépd le kemény kézzel napi új prédád, fiatal szél,
szélkarú ifjú idő! Zörgesd meg a magvat a puszta
őszi virágfőkben. Mire jó énnékem a dísz már?

 

 

 

Az új nemzetgyűléshez

„Hazát kell nektek is teremteni…”

Petőfi

 
Amit mi kaptunk: előleg csupán.
Egy koldus-szegény nő előlege
a munkára, hogy rakjuk fel a házát
a háború és a tűzvész után,
hogy költözködhetnék újra bele.
Ne hordja senki fenn fejét közülünk
holmi glóriával, sőt hajtsa le,
mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév
s orgazda ő, ha nem lesz érdeme:
ha nem váltja be szorgalmas okosság
derék dolgával az előlegét.
Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország,
Lesz-e otthona ennek az anyának,
aki kezünkbe adta mindenét,
utolsó fillérként végső bizalmát.
Mirajtunk fordul most meg, lehet-e
olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák.
A nemzet velünk tette fel a sorsát
s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele.
Nem örvendve hát, hanem szívszorongva
iskolásokként álljunk a padokba.
Mert példák vagyunk. Befagyott folyó
jogtorlaszaiként országnyi rom
anarchiája köröttünk. A nemzet,
az önnön bűnével viaskodó,
minket emelt fel, szólván: ők a kezdet,
ők a virág, hol minden csupa gyom.
A millió önzés egy kaosza
mivelünk próbál teremteni rendet,
jobbat és szebbet, mint volt valaha.
A milliók, akik már önmagukban
félik – mert ott is látták – a csalót,
a tolvajt és a gyilkost, felocsúdtan
reánk mutatnak: íme ők a jók,
az ember-voltra példamutatók,
kik értünk magukon is erőt vettek,
hogy átválthassák arra a valót,
amit eddig csak eszmék ígérgettek.
Magunk vagyunk. Nincs köztünk, akinek
pisztolyából az elkeseredett
lövések már a történelmen át
dörgik, mint Botond bárdcsapásai,
egy népnek élethez való jogát,
és nincs köztünk a férfi mind, aki
hős is volt, mikor dőlt az áradat.
De hősöket vár és férfiakat
az élreállóktól nép és világ.
Milliók pillantásának soha
fénycsóvájában csapat így nem állt még.
Kegyetlen, nagy fény! Egekig vetül,
egy nép egére áruló jelül
mozduló kezünkről ma minden árnyék.
Fölös mondanom: száradjon le a
kéz, amely itt maga felé hajol;
ez a nagy fény, mint szálló kard vasa
csap felénk a nép millióiból.
Csapjon, suhogjon! Hulljon le a kéz,
ha csak magának akar itt is többet,
ha megtagadja azt a nagyobb törzset,
azt a szándékot, mely idenyújtotta
megfoghatóan a megbékülés
ünnepére és aztán a dologra!
S hulljon a fő, ha… úgyis hullni fog,
mert egy nép feje bukik le velünk,
ha gyengék leszünk a parancsra, hogy
hazát kell nekünk is teremtenünk!
 

1945. nov. 29.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]