Magyarok, 1944

 

1

Fel-alá, mint a halódóban
a rángó görcs, úgy futkosunk,
de sehova se juthatunk
e rángatódzó véres honban.
Fájunk – de még neki-e vajjon? –
Csak nekünk fáj még, ami fáj!
úgy élünk rajta már, akár
a növő köröm a holt ujjon.
Mi együtt voltunk: az egész
széttört; a sok cserépnyi rész
csillantja magát mind egésznek.
Mert egy nincs (s lesz-e valaha?
ezért van millió haza:
millió pondrójú enyészet!)
 

2

(Két hét mulva, a hajszoltságban elvesztve és
elfeledve a fent egyszer már megírtakat:)
Amitől féltünk, itt van az idő:
 
nincsen magyar.
Komoran kérdi a vén, mire nő
 
a fiatal?
Mert élni élhetsz, orvként rejteken,
 
de mi öröm?
Úgy élni, nőni, mint holttetemen
 
haj és köröm?
Itt a magyar, a véres áldozat,
 
itt a sebe –
Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!)
 
már vére se.
Csak bűze, gennye, szennye – az folyott,
 
folyik a két
folyam dühével, mert sírt sem nyitott
 
neki az ég.
Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van,
 
görcse neki?
Futkosunk, nyögünk, élünk csakugyan
 
mi, férgei.
Tudjunk legalább – van rá mód, ha ok –
 
eltünni úgy,
ne köpjék ki az embermilliók
 
iszonyatuk:
az árokba, hol nemzet hánytorog –
 
vagy még magyar?
Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok
 
vadjaival!
(Nincs befejezve)
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]