A sors elé

Szemközt az áradással   kelet felé, gyerünk mi csak barátom,   a sors elé. Ha hullám is, mi ott jön,   tán fölemel. S ha elsöpör is – szemközt   várta a mell! Ha földob is, elejt is,   megmér talán s az árból fölmerülhet   egy szóra szám. Szólhat egy szót, utolsót   s vele hamar egy elsőt ez a néma   nép, a magyar. Egy átkot, egy pogányot   azért, mi volt s egy jajt, hogy mást akart bár,   most is lakolt. De lehet, nem sodor le   az ár, lehet, nem visz egyebet el, csak   a szemetet. S az iszapon, a sáron   s a roncsalék fölött egy nép mezétláb   előre lép. Mezétláb, hajadonfőtt   oly rettenet mélyéből, mire nincs is   emlékezet. És – nagy világ! – megindul,   előre néz: megölte s újraszülte   a szenvedés!