Buda, 1945. január

Hajlongva jönnek hegyi házamig
a katonák,
van ki letérdel, négykézláb kuszik
a havon át.
Lent ködlő, ősz tengerré válva fől
Pest, a világ,
mögülem bomba és akna fütyöl:
a Hármas-hegy húsz ágyuja kiált.
Front közt vagyunk. Lépek föl és alá
a balkonon.
Bizton vagyok. Körültem a halál
az oltalom.
Bujdostam s íme várrá vált a házam,
mióta rom.
Kopók, gondolom, most gyertek utánam,
mióta golyó kopog kapumon.
Mióta vendég csak olyan jöhet,
mint a granát,
amely bevágta tegnap a gyerek-
szoba falát.
Bevágta! – ülök a kihalt hegyen,
élem tovább,
vas-zümmögés méhésze, csöndesen,
az elrettentő remeteség korát.
Fogoly vagyok – de soha szabadabb
sorsom előtt.
Meghalhatok – de nem volt soha rab
reménykedőbb.
Hetes borostám félig bár fehér:
lakzit ülök,
nagy nászt naponta, mátkám a veszély:
soha ilyen pezsdítő szeretőt!
Neki köszönöm a fő férfi jót,
az örömet,
hogy – szállnak bár gyilkos jelek, golyók,
nem rettegek,
hogy bennem itt – ha mindent vesztenék –
embert lelek,
hogy – döngj, világ! – új sorsot ád az ég,
minden reggelre bátrabb életet!
Hajlongva jő a katona felém,
nézem szegényt,
hol megbocsátón, hol ilyen kemény
prófétaként.
Jöjj, tanulj tőlem harcot, nyomorult,
tanulj erényt,
halált úgy, hogy nincs se jövő, se mult,
hogy szélbe szórsz minden vigaszt s reményt
s mégis tudod, nem tetted semmiért!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]