A házad itt állt – szerte szállt! |
Ezt látod, érted. Azt nem érted, |
hogy hazád éppen így ért véget – |
A csoda, hogy addig is állt! |
|
Mert nem volt hazának elég, |
hogy emésztésed vacsorára |
e dombok aszuját kívánta, |
|
És nem volt hazának elég, |
hogy elmosolyodtál és oldalt |
oda is néztél, ha megszólalt |
|
És nem volt hazának elég, |
hogy este letéve a könyvet |
elnyeltél Bottyánért egy könnyet: |
az volt a férfi, a derék…! |
|
És nem volt hazának elég, |
hogy kitekintve vonatodból |
elgondoltad az aratókról: |
|
a három szín, ha rád se hagyták, |
hogy egykor jelkép volt: szabadság, |
|
És nem volt hazának elég, |
hő szeszként azt a néhány verset, |
|
s a dünnyögés, míg poharadból |
a holdvilágban a vörösbor |
tigris-szeme villant feléd |
|
és lengetted ujjad hegyét |
az ég felé, mint ezred óta |
minden magyar, ha szól a nóta |
és Gracza György s a Feszty-kép |
|
és ha, élvezve a veszélyt |
és azt a kéjt, hogy megjósoltad, |
hallgattál titkos leadókat |
|
s a négyes gémeskút nagy árnya |
s az első király koronája |
|
s ha úgy mondtad is: feleség, |
e szép szóval s ha, bár bíráltad, |
s a falon a festett cserép. |
|
nem volt elég, hogy el ne essen, |
tudd meg, az volt a csoda itten, |
hogy össze nem dőlt már elébb! |
|
Mert attól nem lett a tiéd, |
hogy hizelegve és hazudva |
ráragasztottad egy hegycsúcsra |
egy király, egy vezér nevét. |
|
Nem volt elég, nem volt elég |
sem a hűség, sem a szívósság, |
mitől egybeáll egy-egy ország |
s nemzet is lesz a nemzedék. |
|
S a bátorság sem volt elég. |
Külön-külön bár odahagyta |
sorsát a sok hős áldozatra, |
az sem volt elég menedék. |
|
Mert sem erő, sem bölcseség |
nem lehet elég, hogy megójja |
nem lelheti meg a helyét. |
|
|