Iszonyat

Láttam Buda égését, az izzó koszorút egy nép fején, nép („népség!”) hulltát, a háborút. Láttam, mint más az álmát, csonka hullát, dögöt a lecsapódó gránát csipkebokra között. Reggeli hatkor álltam, az új év reggelén, reggeli holdvilágban egy ház-rom tetején. Nyíltak a gránátok gyors mózesi bokrai, próbált az isten vagy sors valamit mondani. Láttam a fagyos hóban az úttesten fejet oly laposra tiportan, mint a reliefek. Láttam holt anya karja közt még vak kisdedet véresen vért akarva nyalni a tej helyett. Emelte véres arcát, fölsírt a csecsemő. Anyja volt: ez az ország, ő maga: jövő. * (De iszonyat szivemben csak attól vert, hogy ez, ez is emberi – minden milyen természetes, hogy a rom is hogy illik, ahová épp került, hogy a valóság mindig helyén van mindenütt, hogy csak a képzelet lát csodát és nem a szem! Eleve a szégyen fájt: ezt is elviselem.)