Fáklya

Láttam Budát, szélvágtan
ahogy lángolt, omolt.
Fáklya, véglobbantában
egy nép fáklyája volt.
Fáklya, mint mindíg, lángra-
gyúltan, nagy, hangtalan
vádként a multba hátra –
s hajh mindig hasztalan!
Vetett világot messze
most is és makacsul
és állott szégyenkezve
fényén a geszti úr.
S szemét takarva ott állt
a jámbor bölcs, aki
báránnyal farkast próbált
megházasítani.
És volt ki kéz-emelve
mondta: nem így, nem ezt
akartam! – s szállt a pernye
és dölt torony s kereszt.
S Buda csak lángolt, égett,
tündöklő pusztulás!
Nem büntetett, nem kérkedett,
fénylett, mint a tudás.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]