Élni fogsz, élni

Barátaim, szenvedtem én is
 
keservesen.
Emelem két kín között mégis
 
kábult fejem.
Ég a gyúlékony bőr, de bár ég,
 
győzöm magam:
ne bőröm gondolkodjék,
 
hanem agyam.
Hogy fájva se csak égő, fájó
 
ideg legyek,
hogy előre láthassak és túl
 
magam felett,
hogy távolba lássak úgy, hogy
 
már messziről
lássam, ítéljem azt is,
 
mi most gyötör.
Szót tőlem az Idő vár, én nem
 
hazudhatok.
Nem így vártam az oly régen várt
 
Fordulatot.
De eljött, de itt van és így is
 
a mi korunk.
De így is az lehet, mit
 
mi akarunk!
Számon még mosolygás ha mozdul,
 
csikordulok,
de – rozsdásan is belül jó gép –
 
megindulok.
De föl- és fölemelem újra
 
zúgó fejem,
nézzünk farkas-szemet hát,
 
történelem.
Fejedről véred bár karomként
 
szemedbe mar,
így állj meg, így kémlelj körébed
 
te is, magyar.
Láss túl azon, mi csak van és láss
 
túl magadon.
Élni fogsz, élni, élni,
 
jó magyarom!
Ki által éltél vérben-éhben
 
századokat,
ez a kín-próba mi tenéked?
 
Egy pillanat!
(Nyitja éj-kemencéjét s nyújtja
 
forrón feléd
millió és millió hajnal
 
a kenyerét!)
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]