Ostor

Valamikor feléje vágtam
s végén csattanva engem ér
az az ostor: akinek szántam,
a magyar bennem él.
Él, éled, mint a sebesült, ha
ájulatából új döfés
riasztja – vissza még a harcba!
Mert egy halál kevés.
Valamikor vérig gyaláztam
s pírban most az én arcom ég.
Süss, szégyen, égj; e félhalálban
az élet pírja légy!
Csattogj csak ostorom, ütésem,
ha élni, ha pusztulni kell.
És legyen az a büntetésem,
ne dobhassalak el!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]