Adhatsz lakást…

Adhatsz lakást, eleséget, mézet
a kaptárból kivett egy szem méhnek,
harmadnapra elpusztul magától,
azt mondja a méhész, hogy: magányt hal.
Adhatsz tetőt, tündöklőt a fényben
és hatalmat s dicsőséget nékem,
nem pompázni, de pusztulni tettél,
ha népemből szál magam kivettél.
Nyúlnak felém szíves kézfogások,
s markom sose vágyta így az ásót,
lábam sose vágyta így, hogy járna
apáimmal falka juh nyomába.
Tagom mintha mind kölcsönbe volna
s gazdájához rólam vágyakozna,
minden tagom, akár egy-egy ősöm
munkálkodnék külön a mezőkön.
Mint a kötél, ha szakadna éppen,
akkor ránt csak keményet a kézen,
fáj a szívem és fájóan enged,
ne fölfelé, de lefelé menjek.
Vágyom vissza a tündér gyerekkor
népe közé, kik elküldtek egykor.
Huny szivemben az ifjú tűz, fázom
kívül ma is a meleg karámon.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]