Könny közt remény1

1946–1948

 

 

 

 

Áldozás

Megettük Dózsát, ahogyan rég
megváltóikat a vadak;
hogy szálljon beléjük erősség
s a baljós égnek áldozat.
Megettük, megette a vert nép
első igazi hős fiát.
Magunkhoz vettük, térdenállva
a rettentő úrvacsorát.
Hogy megmaradjon, bármiképpen,
megette vezérét a had.
Keresztként korbács emelődött
s nem áldást – átkot szórt a pap.
Térdeltünk, térdeltek apáink,
nyelték a szörnyű falatot,
és Dózsa – így mondja az írás –
csak fölnézett és hallgatott.
Megettük Dózsa némaságát,
meg szavait és jajait,
dühét, hitét, reményét, mindent,
mi egy hős szívben lakhatik.
És vagyunk s élünk és él bennünk
hite, dühe, reménye mind
s most engedjétek legelőször
kiüvölteni azt a kínt.
Engedjétek, hogy kioldódjék
legelőször is az a jaj;
s majd elmondjuk, mit akart szólni
az eddig hangtalan magyar.

 

 

 

Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték

Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam,
jobbkézt a Szabadság-hidat már teljes egy darabban.
Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdek észnek:
valami újra összeállt és győztesen egész lett:
megint miénk lett, biztosan, mint anyáé a gyermek,
mint orvosé a nagy beteg, kit létre visszamentett.
Piroslott még a mínium, mint kötés, melyből vér csöpög,
de állt mankó közt is a híd a tenger roncsalék fölött.
Fájt az a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint,
s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lent szörnyűségeink
vak tanúi, a ház-sorok, kifolyt, kormos szemükkel,
és fájt megint csak az, ami az ember és az ember,
nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét
és nem forr össze s áll külön romjával, győzedelmek
oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlék-
műve gyanánt a Bűnnek! Ádáz fő- s al-bűnöknek!
Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak!
És mennyi mégis, aminek – hogy elmúlt már – vigadjak!
Mikor lesz hídunk effölé? Mikor lesz egész újra,
mi lelkünk városában is ledöntve, összedúlva
hullákkal kövei alatt? – gondoltam, ahogy mentem
meg- s meglöketve szüntelen az áradó tömegben,
mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog
voltam, hogy lábbadozva is mily példásan feszült ott!

 

 

 

Teremtmény

Kerengtünk és összeálltunk,
összeállt egy gondolat,
tapadt, szakadt, állt, iramlott,
lelt akadályt és utat;
mint az ősi tengermélyből
egy szép teremtmény: a népből
színreszállt egy akarat.
Ámulhattunk, mit csináltunk:
gyűrűt vetett a mocsár!
Óriás test emelődött,
foszlott róla a hínár!
Szemet, szájat, ezer lábat
növeszt az ős csillag-állat,
ahogy tétován kiszáll!
Ámulhatunk: ezt csináltuk?!
Ezt csinálta ő velünk!
Tagok voltunk, szolga izmok,
ő tudta csak, mit teszünk!
Vizsla fül, pisla tekintet
gyanánt használt csupán minket
s használ, míg együtt leszünk!
Ő: ki szülőnk s gyermekünk is,
keservünk és vigaszunk,
ő: ki visz bennünk előre
s kit közben mi hordozunk:
az a szándék, mit ha értünk
megérteti, miért élünk,
hogyha bele is halunk!
Mindegy, merre menne Darvas,
Kovács, Farkas, Erdei:
árkon árvul (köztük én is),
ki nem e lényt követi,
őt, ki vádló és ki bíró
s levet, mint bőrét a kígyó,
mihelyt szűk lettél neki.
Vezér vagy te, Veres Péter?
Leghajszoltabb szolga vagy!
Szem és fül és kar pihenhet,
de álmában sem az agy!
Már az álmod sem sajátod
s kivánod vagy nem kivánod,
nincs módod, hogy rest maradj!
„Megmozdultunk.” Ám mozogni
mozdítónk csak most akar –
Csak a kezdet volt, mit eddig
végzett hű tagjaival.
Tengermélyből most lép fényre
s próbálja apáink népe:
lesz-e nemzet a magyar?

 

 

 

A békeszerzőkhöz

Egy én is lám a sorból, abból
az élő láncból, melyen át,
mint rég a kínai falaktól
Párisig a csúcsokra állt
hun katonák –: egy nép kiált
a jövő felé tán utolszor!
Egy vagyok az eleven sorból,
a költőkéből, egy vagyok
a fulladozó ajakokból,
melyeken át egy elfeledt,
sorsának mélyén elrekedt
téveteg nép még földadog
s küldi halott örsök szavát
feléd, ha meghallod, világ,
hogy igazságot: életet!
Megmondtam s most, hogy tovább?

 

 

 

A Duna fiaihoz

 

1

Nem megy a Duna, itt marad,
lustán, vénebben hánytorog,
mint a tejúti csillagok
öt kis nép kertjei alatt.
Történet előtti korok,
mesék roppant emlőseként
játszatja nagy hasán a fényt,
míg futnak fent a századok.
És kínálja két sor csecsét:
jöjjetek, kerekedjetek,
falvak, városok, nemzetek,
szíjjatok, van erőm elég!
S csörtet a bozótból a nép,
jön mind, kit szomj és félsz gyötör
Észak és Dél mélyeiből
és – egymásba veri fejét.
S zajdul sivítás, jaj hasít
s messzire zengve ki-kitör
a fülrepesztő torz-gyönyör:
megint legyűrtek valakit!
És újra valakit! S megint
egy másikat, harmadikat!
És táplálékot egy se kap,
csak vért – vagy sebet, aszerint
támadó-e vagy áldozat
s hogy mint fordult a szüntelen
felcsapó malac-küzdelem,
ez az ólvégi kárhozat.
Ezt hallom. És ezt üzenem
öt határon át, társaim,
költők, kikkel ha más nem, ím
közös talán a szégyenem!
 

2

Meggondoltátok, mit csináltok?
Most földön fekszik a magyar.
De láncai mellette nyúlnak
s ő talpra kelhet mihamar.
Meggondoltátok, mit csináltok
azzal, ki csak sebei foglya,
de lassan szabadságra gyógyul!
Nem ismeritek a magyart,
míg nem tér magához – amíg
nem tértek ti sem magatokhoz!
Visszatekintve néz a nép
önnönmagába. Egy a tükrünk:
egy a multunk! Uraink
mindönket egyformán tiportak
s örökösük egyenes ágon
az, aki még ma is tiporna!
Nem látjátok? Belétek szökhet,
amit mi, bár porban és vérben
rángva, de rázunk már magunkról!
Ragadós baj a hatalom
s dühe bőr-váltó, mint a kígyó!
Jól tudja, ki mindig alul volt.
Beh ismerős a teli mell
s hang fölöttünk! Beh ismerős
a parancs az örök magyarnak
(örök levertnek-lázadónak),
ki velem most még szót emel
s ki épp parancsra nem hajolt,
ha ezredszer is beleroppant.
Beh ismerős mind a coki!-t
lökő ujj e belül is rabnak,
kit én is egy életen át
csak nem-re és dacra szítottam,
 
de kinek ezt mondom ma: béke.
Mit tesztek? Tudjátok? A porban
s a vérben is előrekúszott,
tán elibétek, a magyar!
Századok bús ismeretlenje
most nyujtja megismerni arcát.
S ti most veritek szembe őt
keserű bosszúba vakultan
a vér miatt, mely rajta foly?
de mely már övé, csak övé!
Az embert veritek már s benne
magatokat! Ne adja isten,
rá fiaitok sírjanak föl.
Magyar vagyok. Testemben érzem,
hogy sarjad emberré e nép.
Azt hiszitek, van rendelet
a gyermeknek, hogy vesse ki
szívéből ő is szülőházát,
mert abból őt már kivetették?
Hiszitek, valaha is a grófé
lett a szülöttem föld, melyet
nem láttam (de ittbent azóta
láttam csak jól s beh jól), mióta
elűzték róla az apámat?
A történelem válaszol.
Most kérdez még. Majd talpra áll
a magyar. Máris emelődik,
most válik el, hogy dúlt szívében
– ahogy én oktatgatom őt –
egyenesre-e vagy a végső
vadzúg szűk sziklái alatt
ugrásra nyomva, mint a tigris.
Tudom, puszta szó, amit mondok.
De én a Sorsnak is beszéltem.

 

 

 

Bástya

Bástyának készültem elétek
és bástya lettem s hadakoztam.
S ahogy rendelték harcok, évek:
törettem, romoltam, omoltam.
Van vár, mely regényes hegy ormát
díszíti, népét is túlélve –:
ez szökevény. Az végzi dolgát,
ki helytállva elpusztul érte.
Hát összedőltem. Ez a lelkem.
S nincs – nem is kell – ki megsiratná.
Hagyjatok egy kicsit pihennem,
tán felépülök még magammá.

 

 

 

Új évre

Egy kalendáriumba
Minden elmúlik, s nem igaz,
hogy vál minden jó gazzá.
Negyvennégy telet láttam én
megenyhülni tavasszá.
Negyvennégy morcos, görcsös arc
lett mosolygó felettem,
szél szitkát, tél pofonjait,
negyvennégyszer feledtem.
És mit tanultam? Egyre több
idegemben a béke.
A bajban legnagyobb bajod,
hogy félve lépsz elébe.
Már nem félek, már derűsen
lépek elő az őszből:
beh játék vagy sors, isten és
jövő, negyvenötödször!
Nem igaz, hogy nem nő a jó,
hogy csak a rossz magaslik!
Van vihar – de vajh nincs hajó,
amely elér a partig?
Volt háború, de kéklik ím
megint a béke partja!
Minden elmúlik s legelébb
múlik a szív viharja!
Hányódik, őrjöng a világ,
de csaló kép, hogy állunk,
repülve jő a part felénk,
mely volt eddig csak álmunk.
Nyitja a dombon hófehér
sor sátrait a meggyfa,
lesz búza s mért ne lenne bor?
Lesz áldás a magyarra!
Nincs sújtó külön istenünk,
vagy nincs isten, ha mégis
dől s dőlne csak ránk a csapás;
kibírjuk csak azért is!
Mert az idő, nem gonosz ő,
de hű tanító mester;
azon fárad, hogy emberibb
legyen a föld s az ember;
arra okosít: okosan
hogy bánjunk ki a bajjal.
Felállva, felelő diák,
félig már fehér hajjal,
felállva, tán már a halál
nagy karjával felettem
felelem, és példámmal is,
emberibb ember lettem!
Bátrabb, igazabb! és ezért
őt illeti a hála.
Összefoglalom, magyarok:
az a legény, ki állja!

 

 

 

A Lago Maggiore fölött

Hullámzik a tó és hullámgyürük
a hegyek hajlatán is mindenütt!
Bástyára bástya, lépcsős kertre kert.
Nézd a tarajlást, mit a munka vert
és ver szünetlen! Lugassal teli
szallagnyi szöllők emeletjei
hullámzanak és küzdenek. Lemáll,
de felfut újra a fal és megáll
a föld, a zöld a sziklán! Szabadon
új terrasz zúdul át a terraszon;
bástya-tajtékok, terrasz-torlaszok
esengik s ostromolják a napot.
 
Árad és csobog
körben a tájék: fölfelé zuhog!
 
Ott, fönt, e szép vihart
vedd szemre: harminc évszázada tart!
Hullámzik lent a tó, a zöldelő
s fönt láthatón a színtelen idő.
Nézted a hetyke sziklavárakat?
Bámuld az apró bérci falvakat,
ahogy felállnak s végiglengetik
vacsora-füstjük zászló-jeleit.
Az a hódítás, az a győzelem
egyetlen győzelmed, történelem!
Álltam a völgy s a századok felett
az úton, melyen Cézár ügetett
s néztem, nézhettem egy szép dallamot:
a kőfalak hab-futamain át
s viharán át, mely szinte harsogott,
néztem a bástyák konok vonalát,
két szememmel, a hegyekre futott
vonalakban a küzködő világ
valami boldog dalát… Vén vagyok
már a reményre, de ez elkapott,
az a hang, ahogy újra-újra csak
megostromolta a havasokat,
elkapott az a szólam, az a szép
akarat, az a zengő hetykeség,
mely föl-fölcsapott a magaslatig,
hol jég és csönd és tán isten lakik
s amely, ha százszor is visszacsurog,
markában tartja mégis a csucsot.

 

 

 

Százéves március

Napfény a hóviharon át
s a nap-pászmákban hóvihar.
Mint jó ötletbe ha bevág
gomolygó bú, tavalyi baj.
Hóförgetegben napsütés
s a napban gyémánt-fényű hó.
Forr terveivel az egész
környék, az éjből ocsudó.
Eszelős, jeges hóesés
és győztesen megint bele
ez a jó meleg égi douche!
Beh szeretlek én, március,
beh szeretlek én, ébredés,
reggel, friss tervekkel tele!
Te, az esztendő pirkadása,
az évben: kora délelőtt,
emlékeztetsz a régi házra:
csöbör cseng, szekérlánc csörög.
Béres jő apámhoz köszönve:
„szántunk, gépész úr?” Égre száll
a gémeskút fényes kölönce
s a nap mellett kicsinyt megáll.
A jégcsapokról versenyt esnek
a csöpögő tavaszi percek:
jár jó óraként a vidék.
Kong az ekelap. Ökrök bőgnek.
A dunyha-szag után a földnek
anya-szagát szívja a gyermek,
ahogy a szobából kilép.
Oh, március, nagy színező.
A lány-arc mind beh tüzesebb.
Igazmondó kemény idő.
Beh sápadtabb, aki beteg.
S szabadság délelőttje te,
új ember-voltunk hajnali,
gyermeki emlékezete!
Beh jó hangjaid hallani
egy század után is, ahogy
az óra – mint megmondatott –
ütésre kattan s végre üt
(Párisban, pisztoly-csattanással)
és üt és üt, micsoda lázzal
és sietséggel mindenütt.
(Bécsben már puskaropogással)
És üt, megannyi óra üt
a szívekben, a felhevült
erekben milyen dobogással:
hogy lépne fényre már elő,
az eszme-keltető idő,
az az ember-újító korszak!
S az első ütésre felelve
hogy vernek, kopognak s dobognak
a tornyok, daccal az egekre,
az ágyúk, Európa-szerte!
S késedelmét, hogy elvégezze,
hogy áll munkába ez a bús
nép is, a magyar, énekelve!
S mily énekes után eredve!
Hogy feledhetnénk, március,
mire keltettél bennünket te
és mire biztattál sokáig?
Mert most már halálig, halálig.
Kavarog ottkinn a határ,
ifjú főkben ó és új eszme.
Birkózik hó és napsugár
s bennem a gond: jó termés lesz-e?
Mennyivel láthatóbb a baj:
mert mennyivel nagyobb a fény!
Tél volt. Oh mennyi volt a jaj.
Tél volt. Oh mennyi a remény.

 

 

 

Tizenkét nap Bulgáriában

Prózai útinapló versben
 

Kettős vállalkozás

Prózában kezdtem. Nem akaródzott. Oly
sok prózát írtam! Az első soroktól
meghőkölve szinte tollam maga
áll meg velem, mint kényes paripa
s tekint rám hátra: megint ez az únt,
„szabad”, gebéknek szabad! lapos út?
Már soha többé átvágás, merész
árok-ugrás, ugratás! szökelés,
egy táncos lépés? Magyarázhatom,
arra nem ez a tárgy az alkalom:
száraz pontosságot, megbízható
adatot kér itt műfaj s olvasó,
olyat, mi versbe tán bele se fér,
oly vaskos, nehéz… Hát éppen azért!
felelt ő, feleltem én is vele.
Hisz a könnyűt, azt úntad eleve!
Ha költészet lesz csak egy sor adat,
száz vastag könyvnél szebb és – igazabb!
Jó! Vállalkozás minden utazás:
legyen ebből még egy vállalkozás.
 

Néhány adat

Bulgáriának lakossága hét
millió lélek… Földmívelő nép
csaknem egészen – ez vonzott ide.
A területe, a területe
négyzetkilóméterben – no, most költő! –
egyszáztízezernyolcszáznegyvenkettő.
Főfolyói: a Marica, Sztruma
és persze vén barátunk, a Duna.
Hegye: a Balkán, a Rhodop… de csukom
ezzel be máris Kogutovitzom,
nem másolom, nem plagizálom én,
csak amit isten könyve tár elém.
S nem is hegy-völgyet, nem folyót, nem tengert
jöttem én látni: – jól sejtitek – embert.
 

Első jel

Küldött elém ízt Belgrádig az ország,
mihelyt a bolgár vonatot betolták.
Másodosztályon mentünk – (hogy helyet
kapjunk, ha éjjel aludni lehet).
Az első s másodosztályú szakasz
nem külön kocsiban volt, ahogy az
nálunk szokás (hogy ne csak kényelem,
hanem distance is, külön lég legyen).
Nos, itt a háromféle fülke népe
föl-alájárva, dudolva, beszélve
egy kocsiban nyüzsgött, egy folyosón,
megannyi szegény s módosabb rokon,
kit elválaszthat rang, hatalom, pénz, de
boldogan vegyül s parolázik össze.
Testvérként olvadt talán még a hagyma
illata is a kényes hubigantba.
 

Híradó

Rohant a vonat Jugoszlávián át.
Mit látsz egy népből fülkéd ablakán át?
Nézem álló nap az élő mozit,
a híradót, mely engem okosít.
Zöld fejét frissen most veti ki a
paszuly, a krumpli, a kukorica
nagy hantok közül: itt nem boronálnak?
nem fogasolnak? Szántanak s kapálnak.
Kevés mező. Sziklás ösvény felén
legel a jószág. Ahány a tehén,
annyi az őrző: lányok, asszonyok;
baljukban guzsaly, jobbjukban forog
a gyalogorsó, mozdulatlan állnak,
dolgoznak mégis, jobban, mint a gyárak:
nincs rongyos ember; durva tán a vászon,
de ezt valóban önköltségi áron
kapja a férj, a fiú, az apa.
Mert az a hű gyár nem áll meg soha.
S nem drágít – azt a fonaladat, orsó,
vágja el bármi – bár egy agrár- – olló!
 

Tovább

Mit láttam még meg? Többet a szememnél.
Multunkba láttam ennél a jelennél.
A szerb falun át láttam a mienket,
a szerb nép lelkén át a magyar lelket.
Kerek és tömött erre mind a község,
megannyi zömök erősség s közösség.
A vasrostélyos, emeletes házak
nem magyarmódra, nem szétszórva állnak,
mintha nem házak, hanem egy nomád had
hosszan elnyúló sátrai volnának
ütve útfélre, mintha csak egy éjre,
mert készen egyre a továbbmenésre…
Minden kis község áll itt, mint a vár,
nem kerülgeti a nemzet-halál.
Alattuk – érzed – jó mély a gyökér
s csak vastagul, ha ömlik rá a vér.
Kőkerítések. Mésszel festve nagy,
szemkápráztató ciril felirat:
zsivió… národ… závod… zsivió!
A raktárokon piros lobogó.
Szűk udvarok, de tiszták. Lugas zöldel.
Cseréptető, de csupa félkör zsindely.
A hegy kopár, a mező buja dísz:
a Morava-völgy. Feltünt végre Nis.
 

Csillag

Táguló szemmel néztem dél felé.
Alkonykor értünk a határ elé.
Vártam szomjun az új látnivalót.
Mit láttam? Az est-hajnal csillagot;
de azt duplán is: fent, egy csúcs fölött
s lent egy folyócska habjai között.
Ottfent büszkén állt, mint az örök lélek,
ittlent zihálva nyargalt, mint az élet.
Kísért a csillag, jött Bulgária
bérce és bokra közt is, hű kutya.
Állt felettem és vágtatott velem,
mint végzetünk, mint a hű szerelem;
el-eltűnt, fürgén hidak alá bújva,
annál hívebben, szebben tűnt fel újra!
 

Hőmérő

Késő éjjel értük el Szófiát.
Úgy lett, mint vártuk. Hogy senkise várt.
Az állomás – akár a kaposvári –
kiürült végleg. Mit fogunk csinálni?
Egy fia leva nincsen a zsebemben,
egy fia bolgár ige a fejemben.
Dörmögtem én is – hogy el ne maradjak,
legalább kontrázzak a társaimnak.
Sose sajnálom, hogyha a véletlen
márt meg, hőmérőt, népben, nemzetekben.
Gyerünk, hőmérő! – mondtam, idegem,
bőröm mutassa, mi van idelenn
a rendezetlen mélyben! – hány fokon
áll a segítő készség, a rokon-
s ellenszenv a csupasz ember iránt?
Megismertünk egy hajóskapitányt,
egy forgalmistát, jelbeszéddel, egy
tanítót, annak lányát, akinek
diákemlékei közt megrekedt
néhány nyugati szó – micsoda kincs,
gyémántkő volt, nemes valuta mind,
ahogy lassan fényt: értelmet vetett
az áthatolhatatlan nyelvhomályba.
Telefon, kölcsön. Egy kis karaván
kisért ki, nézett gépkocsi után
s irányított – éjfélkor – szállodába.
 

Az első látogató

Az első látogató, első vendég,
az első bolgár, félig álomban még
reggel az ágyban, első jóbarát,
aki bedugta képét a szobámba,
nem is az ajtón: az ablakon át
és mosolyával máris indulásra
keltett, másfél nap fáradt utasát:
egy vén hegy volt, a hegyek óriása,
a Vitosa! Hó födte vén fejét.
Nem feledem ma sem üdvözletét
és ajándékát: eszembe juttatta,
ki ébresztett így nyaranta hajdanta.
 

Szófiában

Mentegetődznek: bíz nem „világváros”.
Én védem váltig: de milyen arányos!
– A szobranje… mondta Petr és legyintett
(mert ismeri a pesti Parlamentet).
– A törvényszék… – És azzal mi bajod?
– Csak egy emelet… bezzeg nálatok!…
– Az akadémia… (A többi száz
épület közt egy kedves sárga ház)
– A múzeum… Nekem tetszett nagyon
ez is, az is, szobranje, múzeum,
állomás, posta; mindegyik szerény
volt, de helyén volt, mint az a növény,
mely úgy nő, ahogy földje engedi,
mely táplálóját nem csikarja ki.
Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami
magánál többnek akar látszani!
Ne nagyra nézzetek, hanem igazra,
nem az oromra, hanem az alapra!
Hány „világváros”: tojás üres héja
s még több hány olyan, mint a felfútt béka!
Tudományával akadémia
hány férne el egy parasztputriba,
igazával hány büszke Kúria
egy lyukba!… Szóval tetszett Szófia:
egy lombos főút, rajt a sok gyerek,
a régi tégla-templom, a mecset,
a bolt-negyed fecsegő, siető
népe (Balkán? Nincs egy kéregető!)
És este!… Olyan távolságra, mint
a Kálvin-tértől a Nyugatiig,
nagykörutakon kocsi-gyalogjárót
elözönlik a föl-alásétálók:
áll a Korzó! (Fütty hangzik, huhogás,
ha egy gépkocsi a tömegbe vág.)
Héttől éjfélig a népé az utca:
inast, diáklányt, munkást, tisztet össze-
olvasztva-fűzve – mint a vonaton –
halad a társaság – társadalom!
A két színház körül – míg odabent
egy Osztrovszkijt kezdtek s egy Beethovent –
oly vidám nyüzsgés, elő-élvezet,
mint Ozorán, ha cirkusz érkezett.
Szívja vitázva a nép a sok kőház
– nagy is van bőven, iskola és kórház! –
között a nyáron is friss levegőt:
hatszáz méterre a tenger fölött.
 

Parasztok

– A mi parasztunk – tudatott Tzonev
– vagy Likov – egy kicsit konok s merev,
még bizalmatlan… annyiszor becsapták
– bégek, basák, vezérek, hírlapok –,
öklöktől tanulta, hogy mi a – jog,
de öröktől, hogy mi a jó s igazság!
Gyanakodó. Nem hajt kemény szavakra,
de hogyha kérik… „Ingét is odaadja!”
szóltam. Rámnézett Likov – vagy Tzonev –
s folytatta: mondom, konok és merev,
így állt ellent. Mert sorsa törte bár,
saját portáján mindegyik… „Király-”
C’est ça! Igy békés nagyon, de nagyon
harcias is… Majd látva mosolyom:
– Most jár először nálunk csakugyan?
Feleltem: „Otthon érezem magam.”
Gépkocsin mentünk. Szántottak. Tehénnel,
tehénnel és egyszarvú faekével.
– Van problémánk, szólt Tz, sok és nehéz!
S L: – megold mindent a gépesítés!
– Jöjjön két év mulva megint ide!
Nem lesz akkorra csak acéleke!
 

Hasznos tudnivaló

– Egy pohár sört – bort! A pincér nemet int,
de hozza mégis rendelés szerint.
– Átmehetünk? Bólint a biztos úr,
de visszaűz félútról zordonul.
– Úgy van ma is, hogy tagadva igent
és helyeselve nemet intetek?
Fejüket rázzák s nevetnek, vagyis
úgy van, tudatom, úgy van az ma is;
megköszönheti, ha más nem, aki
bolgár lánynak akar vallani.
 

A Rosicánál

Még áll a falu, de készül a gát,
a duzzasztó a sziklavölgyön át.
Csillék, daruk, csigák, tízféle gép
és lent a völgyben hangyakép a nép
és fent a dombon barakok, diák-
sátrak és arrébb a munkásbrigád
tábora és – mint Bábel lehetett –
megint csak állvány, gép, faszerkezet!
Még áll a falu s patak a patak,
mely tóvá, fia-tengerré dagad
s megfeszítve, mint jó kar, izmait,
majd kereket hajt, villanyt alakít,
„óránként 30.000 lóerőt!”
magyarázzák a lelkes mérnökök.
Még áll a falu, legel a tehén
a holnaputáni tó fenekén,
állnak a házak, amelyek felett
egy év múlva pisztrángok fürdenek,
még cseng a torony, amely hallgatag
áll majd ötven méternyi víz alatt.
Nézem a gátat, a távol falut.
A végzetes, de békés háborút.
Nézem a vasdarút, ahogy bele-
harap a hegy bozontos mellibe.
Ez fáj egy kicsit, de aztán a gát
mögött az új falu kőházsorát
nézem s a kaskás asszonyt: épp vajat,
tejet hoz tán a gép fiainak.
 

Kereskedők

– S ez – a rózsaolaj – mért oly halvány?
kérdeztem a boltban. – Mert hamisítvány!
hangzott a válasz. – És ez? – mert az is
hamisítvány! Mit itt lát, mind hamis!
Maga a boltos mondta; tanu rá
Fodor és Bödey és Barabás.
Elcsodálkoztam. – És hol van valódi?
– Nálam, sajnos, nincs! És kalauzolni
kezdett kifelé s magyarázta, hogy
ha itt fölmegyek, ott befordulok…
Befordultam egy másik boltba később,
hogy vegyek egy kis nyeles kávéfőzőt.
Volt, de nem adták. – Miért? Érte nyúlt
a segéd. – Lukas! – mondta s belefújt,
mert nem értette ámulatomat.
Sose értsétek, szófiaiak!
 

Karlovóban

Levszky Vaszil volt az ő Kossuthuk.
Megálltunk – arra vezetett az út
a Rózsavölgybe – születéshelyén,
apja házánál. Afféle szegény
paraszt kelmefestő volt az. A ház,
mint a többi parasztház: kétszobás,
lent a konyha, fent a lakószoba.
– Ez volt az anyja ágya, valaha,
szólt a ház őre s a padló alatt
megmutatott egy jó rejtek-lyukat.
– Ez volt a műhely – s egy szekrény megett
megmutatott egy másik rejteket.
– Ez volt a kamra; a kamra fölött
is mutatott egy nyílást: itt szökött,
szokott kiszökni s a palánkon aztán
egyetlen ugrással! mint az oroszlán.
Oroszláni volt szíve s ereje:
innen a Lev-szky is, harci neve.
Kibujt, kisiklott, seregek között!
Harminchét mult, amikor a török
bitón… igen… elfogták mégis, el.
Egy atyafia jelentette fel.
 

Csucsuliga

Kétezer méter körül a Rila
egyik hágóján – gépkocsihiba!
Mit bántam! Várt egy kis rét szőnyege:
hanyatt feküdtem. Dőlt a nap üde
aranya… Aztán az ég selymei
közt egyszerre egy szinte mennyei
hang, hangfutamok: láthatatlanul
egy harsanásnyi a meg i meg ú
Madár volt, persze csak. De micsoda
madár? kérdeztem. – Un… csucsuliga,
szólt Grubeslieva, a francia
szót keresgélve. Közben, mintha a
madár akarná kisegíteni,
felzendült ujra egy sor a meg i
meg ú és ujra i meg ú meg a
és cs-s-cs-csi! – a madár maga
mutatkozott be s akart – csu! csa! csi! –
bolgár nevére megtanítani!
Vagy nem is arra! Arra tán, mire
nincs egy emberi nyelven sem ige,
a derűre, arra az állati
bölcsességre, hogy jó, jó szállani,
ha itt a nyár és bármily nagy a hegy,
még feljebb, feljebb, – a hegyek felett
daloljuk el – csi-li-csú-csa-csa! –
a hitet, reményt – csi!-csa! – a soha
meg nem érthető mondanivalót!
Különben, azt hiszem, pacsirta volt.
 

Délnek

Szeged és Jászberény között egy Tátra:
ez emlékeztetne Bulgáriára –
a sík országon hatalmas erődül
a Balkán hegység így nyúlik keresztül;
ez a fellegvár, a bástya, hova
bevette magát a nép, ha csata,
ha vezér, remény, ország elveszett;
ez tartotta fenn itt a nemzetet,
fönt a felhők közt! hű, örök bakony,
ez volt most a partizán-mozgalom
fészke… Ez hiányzott mindig nekünk! –
mondtam, ahogy a hegyek közt kitűnt
a sík vidék már – ez mint a miénk!
a miénk, mikor még Petőfi élt:
cserény, szárnyék, állófa, juhcsapat,
gangó-fán csüngő bográcsok alatt
lángol a nád, subában a juhász
– való, mit látok? – gulyást paprikáz!
A másik ablakon? – végtelenül
rizsföldek kockás tó-sora terül!
Kúnhalom, újra kúnhalom, csodás
sűrűn, mint réten a vakondtúrás.
Gémes-kút – csárda! Gulya legelész,
de aztán újra rizsföld, öntözés.
A gáton piroskendős lány siet;
gátak, csatornák, csövek, zsilipek
hozzák-osztják a vizet százfelé.
Petőfi kora? S unokáidé!
– Hogy hívják ezt a Tiszát? – Marica!
– És ezt a Hortobágyot? – Trácia!
A kukoricások fölött odább;
egy hegyi város, mint egy délibáb.
 

Plovdivban

Plovdiv a régi Filipopolisz.
Megnéztük a Lamartine-házat is.
(Nagy görög ház – a költő csak itt fért el
hatvan lovával és kíséretével,
ha jól emlékszem még a „Keleti
Utazások”-ra, – ott részletezi.)
„Ez volt a szoba hát – szólt meghatott
hangon Petr –, hol a nagy zseni lakott!”
– „Fölöttünk lakott – szólt a mezítlábas
asszonyka –, de abban most búza szárad,
így ezt mutatjuk, itt ezt a mienket
a vendégeknek, mégis ez a legszebb.”
És megmutatta a butorokat,
miket lányának majd móringba ad
s a fényképeket: az ünnepit öltött
sok ángyot, sógort, elbeszélve sorra,
hogy folyt s folyik ma mindegyiknek sorja
és megmutatta közöttük a költőt.
– „Lehoztuk, annyi ottfönt az egér,
ideillik a többihez szegény:
nem mondhatni róla se: csúnya volt”
– szólt letörölve arról is a port.
S mutatva máris egy négy fülű korsót,
négy lyukja közül víz csak egyikből folyt.
– „Ha nem találják el a jó lukat
– szólt vígan –, a víz orrukra szakad!”
Csak menet mondta meg, melyik a jó luk,
köszönve folyvást, hogy meglátogattuk.
Megnéztem mégegyszer a nagy zsenit
s azt gondoltam, hogy nincs rossz helyen itt.
 

Erő a nincsben (Újabb adatok)

Egy sereg kérdés – probléma –, melyekben
mi nyakig vagyunk, nekik ismeretlen.
Csak hallgatják, hogy: arisztokrácia;
gróf és nagybirtok nem volt itt soha.
A nemesség? Megtette a magáét,
ahogy kívánták kiváltságai:
a török ellen meghalt a hazáért
utolsó lábig – köszönet neki!
Az egyház? Szegény. A népnek a pópa
inkább csak holmi lelki kisbírója.
Magyarázni kell azt is, hogy van föld, hol
ki fönt van, szükségképpen nem alólról,
nem a népből jött – néznek: hogy van az?
Eredetre itt mindenki paraszt.
Zsidóktól halljuk, hogy bár nyelvre bolgár,
a zsidóság, mint teljes jogú polgár,
külön nemzetség; de választható,
mi léssz örökre: bolgár vagy zsidó
s nincs vita többé; a negyvenezer
lélekből nem pusztult itt egy sem el.
A tőke gyönge – most előny ez is;
van hát nép, kit épp hátrahagyva visz
előre történelmi sorsa néha.
A legfőbb: alig van analfabéta.
 

Gabrovóban

Képzelj millió bárányfelhőt össze-
markolva, gyúrva, bálákba kötözve;
így áll a gyárteremben a gyapot.
Forog a gép és vékony fonatot
sodor a fehér káoszból, veti
föl és alá, hengerre pödöri.
Kapkod a gép s a munkáskéz s amott
a sok orsó már visszára forog;
fut a fonál a rángó dróthorog
közt erre s arra, fut a vaskarok
közt, mint távoli sziklaoldalak
meredekén a cikázó patak;
kerékre – malomkerékre – zuhog,
de nem esik le, de vele forog,
de csillogó, de fénylő csermelyét
magára tekeri ez a kerék
s csak arrébb játszat – már a szövedék
emelésével a mennyezetig –
lassúfolyású, széles vízesést,
fátylasat, gyémántcsöppekkel telit.
Mögötte áttetszőn, mintegy a gép:
a gépkorszak védőangyalakép
egy munkáslány állt mozdulatlanul.
És újabb gép és megint újra új
és csillogtak és sziszegtek és húzták
sóváran szinte egymástól a munkát,
fűzték és szegték a kézbe kapott,
az alakuló, néma anyagot;
futószalag vitte már azt zömök
motorok varrógép-sora között
még újabb gép felé. Hányféle gép
volt még, hányféle kar, hányféle kéz?
Furcsa volt, hogy ez a sok szertevált
tag mégis egy test volt, együtt zihált
s működött! Jártam értelmetlenül
(bár értve mindent) az új lény körül,
ki a felhőkből, az összetömött
ősködből végül egy sapkát kötött.
Kezembe vettem, néztem a csodát,
és fölpróbáltam, mint egy koronát.
 

Ének közben

Ahány ünnep, felhangzik: Hej szlavjáni!
hej szlávok! s integetnek, hogy felállni!
Állok, fülelek s fordítja Petya:
Ste zsivee: élni fog – nasta recs:
 
a nyelvünk – zvanliva:
 
a zengzetes.
Ez a szláv himnusz, ezt énekli ma
Várnától Ljubljanáig, Mosztarig
az ifjúság és hogy lelkesedik!
Mint én a Marseillaise-ért valaha.
Szép a tenger s szép, ha külön szíved
milliók hullámáramán lebeg:
sóvár enyémtől tudom, milyen szép: itt
állni s elszállni a végtelenségig.
De fönt, magában, fenyves közt, a kis nép
tengerszem sorsa is, tudom, milyen szép.
„Melyik a szebbik?” Mosolyog: „Az a
tengerszem”, szól vígasztalva Petya,
szól kedvesen az óceánnyi nép
udvarias háziasszonyakép
és énekli már ő is: zsivee:
éljen – a világ minden nemzete.
 

A Sipka-hágón

A Sipka-szoros nevében a Sipka
nem sapkát jelent, azt jelenti: csipke;
csipkebokorral van a hegy borítva,
csipkerózsával hajlata behintve:
a völgy lapályán azt szemzik szelídre,
nem feledi, ki illatuk beszívta;
száz hold, ezer hold rózsa közül vitt a,
forgott a kocsi a szerpentinekre,
hegy- s hegyre, mígnem a legnagyobbikra:
az volt a világ, onnan letekintve!
Előttem milljó parasztkendő földre-
rakott országos vásárának zöldje-
pirosa-kékje: – szinte a világ
végéig – csupa kiskertgazdaság!
Egy percem volt csak nézni. Zúgva-zengve
görgött hátulról egy égboltnyi szikla:
tódult a vihar bazalt-förgetegje
neki a hegynek, szinte föltaszítva!
Köpenyem fogva, kalapom lehúzva
indultam a szél-, a porforgatagban
az ösvényen a nevezetes csúcsra,
felhő kóválygott mindenütt alattam.
Mintha nem is a csúcsra, de följebb még,
idők csúcsára vitt volna az út,
az elemek fölelevenítették
a népsorsfordító nagy háborút.
– Itt, ezerháromszáz méter magasban,
itt állt – kiáltja Péter – behavazva
itt állta Gurko fogyaték hada,
körülkerítve, Szulimán pasa
rohamát, végül – lőszere is fogytán –
már követ, sziklát gurítván az oszmán
fejekre, mígnem – a legeslegvégén –
feltünt a kereszt a félhold alatt.
Itt folyt a harc a sziklák meredélyén,
itt folyt – nem szólás – mint hegyipatak
a vér. Víz csobog most. Felhők dörögnek
ágyúi helyett orosznak, töröknek;
töri-söpri a szél az aszú ágat,
mint akkor a halál a katonákat –
míg föl nem szabadították a hágót,
a kaput testvérnépünkhöz a szlávok.
Két császár küzdött – sejtették, miért?
folytatták volna, ha látják a célt,
a végsőt, az időét? Melyhez ők
maguk is bábúk, percnyibb eszközök
voltak, akár a „legutolsó” káplár?
Mily erő mozdult hát, legyőzve császár,
természet, isten, vakhit akaratját?
A tied, kígyómozgású szabadság? –
gondoltam lejövet a meredek
szélén, markolván ágat, gyökeret,
nehogy a szél, mint könnyű levelet,
világgá vágjon a síkság felett.
 

A középkori fővárosban

 Ó, Tirnovo, Tirnovo,
álom vagy máris, én meg álmodó!
Való volt? Mese! Attól fogva, hogy
kocsink a Csipke-csúcsról lefutott
versenyt a nyomunkban hörgő viharral
s azzal a vadul-őrjöngő patakkal,
mely sarat-követ forgatva-fröcsölve
loholt mellettünk – de folyvást előzve –
a völgybe… Túl, a szakadék felett
ott tárja – kétszáz, ötszáz emelet! –
ott tárt a sziklaváros temérdek
házát, megannyi partifecske-fészket
az égnek – színes mesekönyvi kép! –
Mert rá fényt lövelt még az esti ég.
Valóság voltál, Tirnavo? A vad,
Jantra szédítő-gyors 8-asokat
írva futott a házakkal tömött
piros cukorsüveghegyek között;
mint rég a járdán, ha várta a cárt,
a félváros a folyóparton állt,
a félváros ott szedte a dagadt
vízből kosárral, kézzel a halat!
Valóság voltál? Nem voltál való!
Álltam az ég s a tajtékzó folyó
közt a nagy hídon (itt már zuhogott)
s fürkésztem, mit szemközt a meredek
(még napos) hegyen Petya mutatott:
a tornyot, hol Balduin szenvedett,
hol egy magyar királylány élt… S amott
a házat, hol ő, Petya született
és szenvedett; és bealkonyodott
s átmentem még egy szakadék felett
egy másik völgyhídon, a Cárevec:
a vár felé… De fent (az est haladt)
nem láttam már a hős romok körül
egyebet, mint szentjánosbogarat,
de azt rengeteget! és mind röpült!
fölvillantva és kioltva a fényt,
(mintegy Tirnovo ajándékaként,
mert sose láttam még ilyet): pici
aranyvarrótűk fürge százai
fércelték reménnyel az éjt, ezer
pont és vonás: szaladó morse-jel,
apró körhinták, kisded repülők
s ahogy mindez sokasult-nyüzsögött,
vele szállt szinte mind a kinyílt csillag
és vele forgott mind a kigyúlt ablak
és Tirnovo és Bulgária és
valahány ország és nép: az egész,
forgott az egész mindenség serényen,
dehogy hittem, hogy keserű levében!
 

Keleti hajnal

Tirnovóban

 
Álom voltál? Hisz ma is itt vagyok,
benned, Tirnovo! kürtszó harsogott,
katona-kürt; igen, hajnali öt;
kopasz szálloda-szoba; betörött
üveg alatt a Vadász Búcsúja;
kint bércek, klastromok, hol elfogott
királynők éltek, szerelmes papok;
azt hiszem, én vagyok Krúdy Gyula;
idegen nyelvű Boldog Margitok,
szentek éltek ott, kiket, mint szokott,
a mélybe löktek; fekszem, bejön a
folyosóról az árnyékszék szaga;
harang, roráté! Pécs ez, vagy talán
Sásd még, amikor elakadt a szán!
Van minden, csengő, rolló, mozaik-
mosdó; csak még semmi sem működik;
folyó harsog; a szekrény fenekén
száraz kenyér és összegyűrt levél;
találtam fésüt; de törülközőt nem,
így megtörölköztem a lepedőben;
elém veti a portás: Dobre den,
ahogy a bankár egy fillért kivet;
den, nyújtom neki minden kincsemet;
koldus vagyok, mint minden idegen –
Utcára nyílnak itt a pékkemencék,
a kenyereket éppen kivetették;
hosszú az árnyék, akár alkonyat
előtt, vagy télen: a házak között
bujócskázik, de hason még a nap,
az utcavégről dühvel szembeköp;
alján szűk minden ház, feljebb kövér,
a sikátor fent majdnem összeér;
zavarba ejt, hogy ami különös,
épp különösségével ismerős
és otthonos, nem jártam itt soha,
de éppen ez vonz, vonz mintegy haza;
az ajtó mind a járdára nyilik,
belátni rajt a kettős ágyakig:
alszik a város, a forráskutak
köré szállong csak egy-egy nő-csapat;
itt van Izolde is? tán épp ő fecseg,
míg a csap vize lassan becsepeg
a kerek rézbográcsba, mit a nők
párosával vállrúdon hordanak;
Lyonban vagyok ötszáz év előtt,
Budán vagyok Könyves Kálmán alatt;
egy férfi a házakra utcahosszat
felhívást? nem, gyászjelentést ragasztgat,
ma temetik itt a legjobb anyát
és nagyanyát, Kovacseva Marát,
ha itt születtem volna, délután
én baktatnék a koporsó után;
balkonok alagútján ballagok,
ez az álom, vagy hogy pesti vagyok?
üres a piac még, de hozza már
teher-nyergét egy öszvér s négy szamár,
két rácsos török ház közt lépdelek,
cipelem a rámnyergelt életet;
nyitja ablakát, az emeletit
a török s abban borotválkozik;
megmámorít, ha valamit nem értek,
és mindent tudni vélek, mint a részeg,
dúdolok és mint alkohol-ködön
erőltetem át szemem az időn,
mához egy hétre már otthon vagyok,
onnan látom majd méltón Tirnovót;
kecskék, tyúkok szaladnak, egy magas
padlásablakból rámszól egy kakas,
diák siet, ha itt vagyok diák,
én veszek el egy Marát, vagy Ljubát,
robogó szekér távoli zaja,
átüget rajtam apám két lova,
hajnal! hajdani mámorokon át
kettőzte így meg a világ magát,
kamasz-italom, ontológia,
rajtad tántorgok, tér gondolata!
Itt a bérc, hol megölték a papot,
és ott a nap, mely akkor ragyogott,
minden kettős, tízszeres, százszoros,
csak embert köt egyszeresbe a sors,
tele foltváró üstökkel, sarukkal,
itt minden utca olyan, mint az udvar,
egy cipésztől, a fillér dobr’ den-en
megvásárlom, hogy bolgárnak vegyen,
az ügyvéd boltja is utcára nyíl,
az ügyvéd szinte kint a téren ír;
mire jó, amit látok? jelenés?
rész a világ, csak én vagyok egész,
minek egésze? víg és szomorú
vagyok, most jöttem s vár már a búcsú;
mint asszonyok, a vérző anya-kínban
fáj és remél a szív, gyerünk tovább,
dúdoljunk, mint Rómában és Párisban,
itt hagyom, itt is jövőm egy honát,
 
itt hagyom magamat megint:
 
szalad a víz,
 
amely elvitte Balduin-t,
 
viszi az én szívemet is.
 

Tirnovo és Vidin között

Ez a „magyar út”, itt járt Hunyadi,
itt jártak László büszke hadai,
itt vitték délnek azt a zászlót!… – Aztán
itt hozta toportyán hadát a Szultán.
Ez volt a nagy verő-ér valaha,
itt folyt a történelem árama –
Ölnyi-széles út. Patak vájta ki.
Itt áradtak a sors hullámai,
e szűk völgy-úton, kis hazád felé.
Egy ledőlt szikla elrekesztené.
Itt szivárgott el, mint leterített,
itt folyt porba, mint padra fektetett
tetem hideg szívéből, cseppre-csepp,
Világostól a maradék sereg.
 

Dimitrovnál1

Fáradt volt? Zárt ajk, félig lehunyt pilla.
Ez volt az arcra, a nagy homlokra írva.
„Unom a szót. De elviselem most már
ezt is, mint mindent, mi a szakmával jár,
mint ezt például”… A vrányai kertben
ültünk. Előttünk kávé. Nem aludt
az éjjel? Vártam. Aztán megkérdeztem:
– El lehet kerülni a háborút?
Felém fordult. Ahogy a lapuló
vad előugrik rejteke alól,
úgy villant elő kék tekintete.
Aztán egy hosszú perc után: „Mozse!”
mondta, de szinte kiáltva: lehet!
és vállamravert és fölnevetett.
– Mikép? – kérdeztem. S erre ő: „Reménnyel!
S ha összefogunk eleve keményen!”
– És Amerika? – „Az fantázia,
mit Truman hisz; a pénz nótáira
nem táncol már a világ!” – Odaát…
„Naivan nézik a politikát;
még fiatalok rá!” – S az angolok?
„Ők érzik, csínján megy csak a dolog.”
– Kompromisszum lesz, ez is, az is enged?
„Mi egyet nem engedünk csak: az elvet!”
– És az atom? – „Nyugalom, nyugalom:
nem abban: bennünk van ős tartalom:
az emberség – és az fog dönteni!”
– Azt kéne tökéletesíteni!
„Lesz időnk rá, csak semmi félelem!”
Barabás szólt most, hogy vajjon ilyen
derűs volt mindig, teljes életében?
„Igen!” – mondta. – És akkor, börtönében?
kérdeztem, mikor várta a halált?
„Akkor is!” – Mégis, hogyan… mit csinált,
hogy megőrizze épen a reményt?
Hát ő bizony ott – néha az sem árt –
két vallatás közt – múlatni az éjt –
megláncolva is – rímet kalapált!
Várjunk… Hogy is volt?… Es ist schön zu leben
mert németül volt… schöner ist zu lieben
sőt zenére szólt… – am schönsten zu kämpfen
s megint mosolygott… Für Freiheit und Frieden
s látszott, ha most magában volna, hozzá
a zenét is szívesen eldúdolná.
 

Összefoglalás

Utolsó este Szófiában. Egy
csöpp vagyok a hullámzó tömeg
sodrásában: könnyűlök, könnyeden
úszik szívem, mint holmi víz-szinen.
Miért oly könnyű? Mit vett tőlem át,
mit vett le rólam ez a sokaság,
mint víz a súlyból? Keresztben az utcán
megy – ezer hullám közt egy külön hullám –
kis társaságunk. Grubeslieva
azt kérdi (nyilván nem tőlem először);
milyen emlékkel indulok haza?
S Petra Szlavinszky; legszebbnek mi tűnt föl?
A híd? A gyár? Az est, ott Tirnovóban?
– A jellem! – mondtam. – Az a – hogy is mondjam –
lelki és testi közelség! Ahogy
a tiszt itt bakáival társalog –
(Láttam, nem értik.) – Ahogy a parasztok
közt Petr egy szóval nevetést fakasztott
ott, Pazardzsikban, mikor oda jöttek
a kocsi köré s rögtön lekezeltek…
(Ezt sem értették: mi itt különösség?)
– Ahogy mindenki első ismerősét
karonfogja, sőt átöleli sokszor…
(Majdnem kihúzták karukat karomból.)
– Ahogy itt díszvacsorán is kiki
a salátát közös tálból eszi…
(Rámcsodálkoztak. Neked, olvasóm,
teneked is csak félve folytatom.
Egy szóval az a szívbeli, az a
belső, nem-mímelt demokrácia…
Ti értitek tán – s vele kedvemet –
sarkadiak, parasztkörbeliek.)
 

Fejembe szállt

Belgrádban ismét. Éjfél. Várni kell
még három órát. Járkálok le-fel
a sínek között. Csak egy perce volt,
hogy elindultam Szófiából. Hajnal
volt, hány új jóbarát ölelt-karolt,
köszöntött félig sem értett szavakkal.
Szívemben ültök még mind melegen,
Ludmil és Orlin és Petr s Demeter
s ti, ti parasztfi költők, feleim,
s ősz Cankov-Dirizsán s Elin-Pelin,
háznépetekkel, megbocsássatok,
így együtt egy fészek rigó-fiók
vagytok szívemben, úgy csacsog, cseveg,
zsibong még bennem az emlékezet;
azt hittem, szomorú leszek s ime
jókedvvel vagyok szinültig tele,
most ízlelem (mint tegnap borotok)
azt a tizenkét-nap arany derűt,
föl-alá járok, egy dalt dúdolok,
az Imate-li vino kezdetűt.

 

 

 

Könny közt remény1

Siromra rádől a világ.
A városok, a magas erdők, mind a Notre-Dame és a hegy; a mennybolt dől romba fölébem.
Fekszem alatta; közönyömet mi bontja mégis: hallga csak…?
A te lépted a törmelék e tengerén, a te utad e sivatagon, feketeszemü gyermekem.
Te, aki élsz utánam.
Nyugtalanító öröklétem. Az ősteremtés forgásából, mint a guzsalyról a fonál.
Hány bomláson és kötésen át: hány apa s anya életén át sodorult egy szál életem.
Az egyetlenegy! Az enyém csak? Te veszed át most. Megszakad majd? Vagy még erősebbre feszül?
Nem ez lesz gondom.
Hanem csupán ez: sírsz-e, nevetsz-e, kisleányom? Dideregsz-e, ha jő a tél?
S eszel-e? S nem bántanak-e túlságos fájdalmasan? Mert érzékenységem, az a tulzott, benned él.
S az öregséget, a magányt hogy viseled?
Könyörüljetek rajta, élők, emberek,
Akiken én megkönyörültem, akiknek tettem némi szolgálatot, hogy enyhüljön balsorsotok.
Ha volt érdemem, reá hagyom és rá, aki megszülte őt.
Egyetlen halhatatlanságom; emlékművem ő legyen.
Növekedsz és én búcsút intek.
Sosem ismersz meg, bogárszemű gyermekem. Amit alkottam: egy részem csak. Nagyobb a kőmíves, mint a ház.
Negyven év köztünk. Annyi, mint Cézár korszaka ide. Naponta messzebb szállsz mellőlem.
S csak a rejtelmes ajándék marad enyém.
Köszönöm, ismeretlen, amit elhoztál nékem a mérhetetlen távolságból, mint egy szivességi csomagot.
Nem kérdezem, ki bízta rád. Neked köszönöm a törékeny, a mosolyodba bugyolált vigaszt.
Kacagásodnak bátorságát. A tekintetedben érkezett derüt, amelytől im én is mosolygok.
Könnyeim között a reményt.

 

 

 

A munka és a halál közt

Egy öreg kovács emlékének

 
Ahogy két kezem tudta,
hát készen itt a munka.
Jó volna tán, ha itt-ott
pántjain még javítok –
Még jobb volna előlről
kezdenem az egészet!
De ime rámsötétlett –
Kifogytam az időből –
Hát – ha készen, ha félben –
vén este van, bevégzem.
S most, hogy szemem lezárom
s fáj izzón ez a két szem:
mi is a szép – most látom,
mi is a jó – most érzem.
Mily fényekbe is láthat,
ki szerszámához már vak –
 
Ő tudna csak dalolni
a világnak, a néma!
Óh, hogy tudna ölelni
és harcolni a béna!
Beh jó is volt igy békén
ülni rég a nap végén –
Oh, ülhessek ma is még,
lerakván minden eszközt,
– várva a végső estét –
a munka és halál közt,
megérezvén egy fájó
édesded sajdulásból:
Mint kellett volna jobban,
úgy ahogy élt szivemben!
Mint kellett volna szebben,
ahogy álmodom mostan
emelve könnyben ázó
szememet a homályból,
lebegő alakzat, rád
zord ösztökélőm, hozzád,
feltündöklő igazság!

 

 

 

E megmozdult világban

Én azt nézem, hogy kisded,
ki nem született volna,
mégis hány születik meg
a hadak multa óta,
és azt, hogy szerető hány,
ki padkán ölelőzött,
hány alszik lepedők közt
közös tulajdon ágyán
és azt, a majorságban
a bográcsból ma hányan
és mit esznek s mint éve,
mennyivel több a kéve –
költő vagyok.
 
A bankár
ügye nyergelni álmot
és vegyetek a papnál
szemre szebb másvilágot.
Legyek én csak így látnok!
Szótartó tények tiszta
jóslatain át látok,
jövendő, titkaidba.
Nem halott temetőkkel
vágyom szállni magasba:
eleven néppel, földdel:
ragadjak hát csak abba!
Bokáig bent a sárban,
lábomon egy országgal,
szívem, te hű, így szárnyalj
e megmozdult világban.

 

 

 

A dal

Szeme-húnyva, füle-dűtve
oldalvást a hegedűre,
hajladozva, mintha messze
susogásra figyelmezne:
tetszett nekem, ahogy – látszott –
szive közepéből játszott
az az egy szál hangász abban
a döngő lakodalomban,
föl-fölnézve, mint a baljós
vizsgálat közben az orvos –
S tetszett az a félig gyermek
inas is a műhely mellett,
ahogy fejét minden este
harmonikájára ejtve
az is mintha susogásra,
üzenetre muzsikálna,
fejét rázva olykor-olykor,
mikor a hang hamisan szól,
s fölnevetve máskor hozzá,
mintha most meg csiklandozná –
Abbahagyva, újrakezdve,
aztán belefeledkezve
ifjúságom idejében
jómagam is így zenéltem;
zeneeszközömre dőlve
füleltem a jövendőre,
fejemhajtva, szememhunyva
füleltem vissza a multba –
 
Vénen, újra,
újra igy lesem, mi zeng föl
leglentebbről a szivemből.

 

 

 

Nélküled

Nélküled, mint az olló egy fele
 
– van árvább ennél?
suta a sorsom: hogy vágjak vele?
 
Mit kezdenék, ha nem szeretnél?
 
Csak párban, mint a láb,
 
úgy mehetek tovább!
 
Vagy nézd, hogyan ivel,
 
vagy nézd a madarat!
Nem is én vágyok szállani, hanem
a két hű igen ütemeivel
 
a győztes szerelem!
 
Add párba szárnyul hát magad
s megköszönöm, hogy veled volt közöm
 
ahhoz, amire szánt a végzet –
 
Azaz, hogy köszönöm
 
ezt a tíz évet,
 
az örömöm,
 
hogy élek.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]