Áldozás
Megettük Dózsát, ahogyan rég |
hogy szálljon beléjük erősség |
s a baljós égnek áldozat. |
|
Megettük, megette a vert nép |
Magunkhoz vettük, térdenállva |
|
Hogy megmaradjon, bármiképpen, |
Keresztként korbács emelődött |
s nem áldást – átkot szórt a pap. |
|
Térdeltünk, térdeltek apáink, |
nyelték a szörnyű falatot, |
és Dózsa – így mondja az írás – |
csak fölnézett és hallgatott. |
|
Megettük Dózsa némaságát, |
dühét, hitét, reményét, mindent, |
mi egy hős szívben lakhatik. |
|
És vagyunk s élünk és él bennünk |
s most engedjétek legelőször |
|
Engedjétek, hogy kioldódjék |
s majd elmondjuk, mit akart szólni |
az eddig hangtalan magyar. |
|
|
|