Csontvázam keresztjén

Felnőttem, kínra; ember vagyok, mint Te.
Főm lebillen, de nem panaszkodom.
 
Itt függök néma-konokon
csontvázam keresztjére fölfeszítve.
Ami puha, emberi, ami reszket,
ami fáj, ami fél, az az enyém,
 
a legromlóbb, az vagyok én:
a hús, a vér, a hő, az agy, a nedvek.
Mint bilincs, melyet otthagyott a foglya,
csontom a szabadító föld alatt
 
századokig is megmarad,
mint elmerült korok fehérlő szobra –
De én, leszállva erről a keresztről,
mely, mint a Tiéd ott a Golgotán
 
úgy meggyötör, talán –
– – – – – – – – – – – – – – –
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]