2

 

 

 

 

Gyermekkor

Csősz elől futtomban falva
 
az volt az alma! – –

 

 

 

Dédanya

Egy délután megjött a dédanyánk.
 
Alig nézett reánk.
Forgatta fennen apróka fejét;
mint kényes varjú szaglált szerteszét
konyhában, házban, kertben, ól körül,
azt mondtuk rá, a végén felröpül,
s csak sertepertélt. Gyerekek, mi még
sohasem láttuk; az Alföldön élt.
Azt mondta „kotu” s nem lelt semmi jót,
meg azt, hogy „górál”, és mindent leszólt
elevent-holtat, főleg nagyanyát,
mert elcsábította az ő fiát –
– Ha! A! Azt kellett volna hallani.
Az ő fia! – Ha-a! Egy Kállay
meg egy cselédlány! (Mert az volt szegény
 
nagyanya annak idején.)
 
– Tudod milyen menyem
akadt volna Gyulavárin nekem
most ötven éve? Polgárlány! A-ha!
„Hagyja már ezt a zöldséget, nyanya,
szólt nagyapa, hallg…” – Dehogy hallgatok,
beszélek én, ha egyszer itt vagyok!
„Már unokám van, kilenc unokám!”
– Igen, mert sose hallgattál reám!
Ki hallgat az én szavamra! Pedig
itt a példa, hogy beteljesedik!
Egye meg az iz! – – –
(Mert ő – paplány! S kinyitja a konyhaajtót,
kifújja orrát két ujja közt illendően az udvarra.
„Majd a zsebemben hordom, kendőben!”
És Gyulavári a világ közepe!)

 

 

 

Az él most…

Az él most, ami volt. Megérted? Az lehet
csak élő ma nekem, mi holtan is követ.
Való vigaszt szivem csupán abban talál,
mi értem leveri a hitszegő halált.
Mi volt a mai nap? Gyáva órák kudarca!
De süt napként halott anyám győzelmes arca,
de áll, mint vár erős talpon a cecei
ledőlt zsellér-tanya, friss élettel teli,
de zümmög méhesünk, jön a méz illata,
jön méz-illatosan Kállay-nagyapa,
hozza a füstölőt, mert kaptárokat füstöl,
méhek donganak el a túlért saszla-fürttől,
palánk fölé kinő a kertszomszéd feje –
ott ahol már kinőtt a tökvirág – – –
(Amerre a képzelet épp kanyarodik, de úgy,
hogy érződjék: szabad asszociáció ez,
„imagination creatrice”! Nő-rím szabályosan
négy soronként.)
 

1935

 

 

 

Egy csillaghoz…

…Egy csillaghoz vagyok gyalogúton
egy partja-nincsen tengeren úszom,
ha nem szeretsz, ki ment meg, ki szeret?
 
Isten veled –
fogam szorítom, nincsen menedék,
ahol megállok, ott vár rám a vég.
Itt vagy birtokom, min uralkodom,
országom, mit meg kell hódítanom,
rabom, akit őrizve rab leszek,
 
Isten veled –
örömöm, mely mindig csak szomorit,
pokolkapu, mely mennyekbe nyílik.
Megállok néha, én vagyok-e én.
Mert nem vagyok az, ha nem vagy enyém,
te se vagy te, ha nem kellek neked –
 
Isten veled. –

 

 

 

Nem akarhatsz…

Nem akarhatsz olyat,
mit én ne akarjak.
Változz tiszta tóvá,
hattyú leszek rajtad.
Hogyha zöld erdővé,
szarvas leszek benned,
csak te is kivánjad,
hogy megmenekedjek.
Mint ki már mesét sző,
fáradt vagyok, csüggedt,
álmos vagyok, végy föl,
mint majd gyermekünket –

 

 

 

Csak ne hazudj…

– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csak ne hazudj. Nem vagyok beteg, gyermek
s már oly szegény sem, hogy fel így emelj.
Ha könnyezek, nem vigaszért esengek;
így könnyezik a szél körmeivel
küzdő hajós – a part, a hű valóság
szedi a könnyek vámját és adóját – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

 

 

Gyermekkoromban…

Gyermekkoromban
 
fogtam
két kézre így a poharat,
ahogy most édes arcodat.
 
Hogy ittam
 
az életet;
 
hogy bíztam
abban, ki ágyba fektetett.
 
Itt van
szivemben az a bizalom.
 
Itt van
az ismerős íz ajkamon – –

 

 

 

Én könnyen állom…

Én könnyen állom, ami fenyeget,
amíg veled.
Tán vágyom is rá. Benned van, amit
elveszthetek.
Karolnám ott is, a sír fenekén,
ami enyém.
Önző vagyok? Irígy? Csak a halál
önző, nem én.
Vagy bölcsebb. Vagy szavunknak odaát
értelme más,
és menedék lesz úgy is ott, ha rám
omol a ház.
S ahogy szeretnem kín s bú nélküled
s álom veled:
pár kell már annak a halálhoz is,
aki szeret – – – – –

 

 

 

Mi lesz velem…

Mi lesz velem – már nem is firtatom.
Bizonytalan lét könnyít, old, ez enged
világodból ki, számitás, haszon!
Hol semmiért szeretek és szeretnek:
már arra lengek. A félholdas éj,
mint rég Zrínyinek, lantot s görbe kardot
nyom a kezembe. A habzó veszély
kushadva nyalja lent a sziklapartot.
Csak kép ez; vágy. De valónál valóbb
a szív mélyén. Így könnyűl és így indul
ez a világ. A legalulvalók
így emelkednek szabad szavaimtól –

 

 

 

Cecén az árvíz után

Csak a sír, csak a sír, csak a dőlt
két kopjafa kint az öreg temetőben –
már az csak enyém… Az udvar előtt
minek álltam volna meg elsietőben?
Már szétsimították a romot is, mely
a ház – tele gyermeki, édeni ízzel –,
házunk volt egykor egy tünde időben.
Vadsóska, bürök nő ott, ahol állt
az asztalom egykor a tiszta szobában.
Én voltam a csizmás ifjú diák,
aki ott írt, járt, föl-alá a homályban,
száguldva hevét fél éjjelen át? –
– – – – – – – – bólog a bodzafa-ág
– – – – – – – ahol álltam.

 

 

 

Nyugtalan volt…

Nyugtalan volt a kisgyerek,
de nem sír már, de mosolyog.
Dél van. A lomb, a levelek
résein a nap rácsorog.
Mert odatolták, fa alá;
ott fekszik, fülel. És nevet;
ahogy anyja – épp mosna rá –
meg-megcsobbantja a vizet.
Micsoda nyár ez! Népre nép
hullt és halt, ahogy lett oka.
Nézi anyja a kicsinyét,
nem sír-e? Most jön a foga –
 

1943

 

 

 

Hamar megőszülök…

Hamar megőszülök. Neked egy szál fehér sincs
 
fiatal nyers hajadban.
De érték milyen az, ami mert nincs, azért kincs?
 
Gyorsabban én haladtam.
Énrám már hó esik. Én már magasban járok,
 
ahol madár se szólal.
Délszaki, lombja-sok síkság a te világod.
 
Termékeny folyamokkal –
Én tudom, mi a tél. És ládd a hóban házat
 
csinálok, menedéket.
Hogy mire felkerülsz – – – – – – – –
 
mehessek majd elébed –

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]