Dédanya

Egy délután megjött a dédanyánk.
 
Alig nézett reánk.
Forgatta fennen apróka fejét;
mint kényes varjú szaglált szerteszét
konyhában, házban, kertben, ól körül,
azt mondtuk rá, a végén felröpül,
s csak sertepertélt. Gyerekek, mi még
sohasem láttuk; az Alföldön élt.
Azt mondta „kotu” s nem lelt semmi jót,
meg azt, hogy „górál”, és mindent leszólt
elevent-holtat, főleg nagyanyát,
mert elcsábította az ő fiát –
– Ha! A! Azt kellett volna hallani.
Az ő fia! – Ha-a! Egy Kállay
meg egy cselédlány! (Mert az volt szegény
 
nagyanya annak idején.)
 
– Tudod milyen menyem
akadt volna Gyulavárin nekem
most ötven éve? Polgárlány! A-ha!
„Hagyja már ezt a zöldséget, nyanya,
szólt nagyapa, hallg…” – Dehogy hallgatok,
beszélek én, ha egyszer itt vagyok!
„Már unokám van, kilenc unokám!”
– Igen, mert sose hallgattál reám!
Ki hallgat az én szavamra! Pedig
itt a példa, hogy beteljesedik!
Egye meg az iz! – – –
(Mert ő – paplány! S kinyitja a konyhaajtót,
kifújja orrát két ujja közt illendően az udvarra.
„Majd a zsebemben hordom, kendőben!”
És Gyulavári a világ közepe!)
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]