6

 

 

 

 

Dózsa

Előhang egy hőskőlteményhez
Éljen a Szabadság! Éljen az Egyenlőség! Éljen a Testvériség! Minden hatalmat a dolgozóknak!
Megért bennem a szó, mint ágak őszi szélben, kiáltom törzsem panaszait
S gyökereimét, mik bitorolt föld alatt búnak, bogozódnak –
Halljátok a törzsök recsegő szavait!
Régóta készülök erre az énekre – káromkodásaim
Erre edzették remegő torkomat! Mint fiatal anya
Vártam, hogy belém nyilaljon már a kín
S kiszakadjon végre egy néma nép szava.
A huszonötödik ősz húz át felettem távozó madarak kiáltásaival!
Jöttem a mély völgyből, mint mély életemből – alattam a róna
Vérködöt gőzölgött. Vércseppként fordult elém minden levél őszi jajaival.
Vérben gázolva így értem föl a dombra s néztem szerte, mintha most születtem volna.
Hány dombon jöttem át! hány évet hágtam át kapaszkodva szorult szívvel meg-megállva!
Felettem ért almák lengnek itt a szélben… nem eszem belőlük, ismerem ízüket.
Botommal szunnyadó kavicsokra verek… mi volt itt az élet s élni méltó álma?
S mi, ami annyiszor föllobogott bennem, hogy az est tűzvésze jött, a vad üzenet?
Ó hányszor futottam volna vissza innen – eltakarva arcom – úgy űzött a szégyen,
Csak azért, mert éltem, tudtam itten én is ébredni, aludni,
Beszélni, hallgatni, meghajtani térdem.
Legszebb bátorságaimmal kancsalul alkudni.
Ám, vörösül az ég… A hold mint aranyos görbe kard közeleg
Jobbomba símulva… Jövő győzelmeink kitüntetéseit
Csillogtatja az ég… Képzeletemben már fájdalmas seregek
Gyülnek hátam mögé… zajonganak, eltűnt vezérük keresik.
Jaj, jaj, jaj – hallom egy zsellér orditását, fogja véres fejét
S szalad felém, – jaj, jaj – sikoltoz egy leány s fölbukik meztelen,
Várkapu csikordul, lovas csapat porzik – jaj, jaj, zeng a vidék,
Kunyhó lángja lobban, kard hull, jaj, jaj, jaj, jaj – cseng a történelem.
Zápolyáék! – Ó, ha vissza tudnék vágni e korból reájuk!
Soraim az idők végtelenségén át korbácsok legyetek,
Pörgő karikásként csapjatok le rájuk,
Vetvén fejem fölé, csattanásra ezért rántsalak titeket!
Szabadság! Századok óta készülő vihar az elborult
Ég mögött ki egyre sűrűbben dörögsz fel,
Verd föl képzeletem, mint az elkomorult
Tábort, aki feléd indult Dózsa Györggyel!
 

1927

 

 

 

Osztály-vizsga

Azt mondd el nékem végre, Múzsa:
kemény remény egy jobb jövőben,
ki megkísértesz újra-újra,
s többet kivánsz, mint telne tőlem;
te szívós hit, azt beszéltesd el
velem úgy: én is büszkén halljam,
hogy vettem részt utcai harcban
Szolnoknál a csepeliekkel;
az utolsó napon, mikor már
minden mi irva volt, betellett,
hogy próbáltuk a Tisza-partnál
feltartani a történelmet,
a huszonkettes vasas-ezred
egy töredéke még utolszor
hogy ment rohamra a híd mellett,
hogy tört volna ki a pokolból:
az elveszett csatából s köztük,
fél nap alatt, míg maradék
golyóinkat ellövöldöztük,
ifjú diák, hogy lettem érett
érettségitől messze még;
mint kaptam ott olyan leckéket,
melyekből, im, felelni illik
és felelni is fogok mindíg,
ha szólító ujjal te intsz rám,
mert ott kezdődött az én vizsgám,
ott, abban a percben, ahogy
megtelefonálták a rohamot – –
 

1932

 

 

 

Kolerások; 1831

Botját forgatva egy vidám paraszt
lépdelt az úton könnyedén.
Dúdolt, fütyölt…! Nem tudta ő sem azt,
hogy ő Végzet, ő a szörnyű Rém,
amelynek jöttét félte a falu;
hogy ő a Kolera, az iszonyu!
Vizelt, mivel már látta, odalent,
Simontornyát. Aztán szépen bement.
Bocskoros volt s nyurga ez a Halál.
Onnan fentről jött, északról, gyalog,
Megállt rögtön az első kapunál.
Vizet kért. Egy jó csuporral kapott.
Visszaadta a csuprot. S ott maradt
a csuporban, amíg ő ment tovább
a két megyére elég pusztulás – –
(Hogyan bomlik szét egy rendszer előbb anarchiába,
aztán a szabadság valami új rend-féléjébe.
A parasztok hiedelmei – „lényegükben”
most helyesen irányulnak. A lázadás.
A leverés: a halál uralma a halálon.)
 

1936

 

 

 

Botond

Invokáció, Kölcsey emlékének
Büszke magyar vagyok én is, fám nekem is keleten nőtt:
 
hozta szerény ősöm Bendeguz úr csomagait;
volt belső szobalány tán épp Álmos úréknál
 
egy ükanyám és… és onnan e büszke sasorr;
sok mindent fed az éj, a múlt éje kiváltképp!
 
Lebbentsen valamit rajta e kései dal.

 

 

 

Lélekhántók

Itt az idő, hogy végre jót is írjak,
helyreütni, mit eddig müvelék.
Az évek múlnak; senkinek se híjnak.
Oh, meddig alszol, költő-büszkeség?
Múzsa, hiúság, döfj az oldalamba!
Rikoltsak én is olyat, aminőt
nem harsog túl e század híg zsivajja:
daloltasd vélem a – jelen időt!
Oh add kezembe ezt a kort! E kornak
lelkét, melyet ma annyian boncolnak.
Vonultasd fel e boncolók, e fejtők
nemes hadát, mely – míg pusztul a nép –
megmentett annyi ficsurat és delnőt
attól, hogy – rosszul töltse éjjelét;
e hadat, amely olyan büszke-fennen
mondta magáról: progressziv! (Az is,
bár igaz, hogy csak olyan értelemben,
ahogy progressziv a paralizis.)
Így volt haladó e mélyanalízis
tábora is: haladt, de hogy haladt!
Könnyedén, mert – – – – – – – hisz’
– – – – – – – – – – – – – a nép lemaradt.
E mívelt urbánusok, citádínok
titka ez volt. Hát lássuk ezt a titkot!
 

1936

 

 

 

Az ozorai csata

– – – – – – – – – –
– – – – – – – – görgeti
– – – – – – – – Görgey
– – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – –

 

 

 

Országomlás

Alacsonyan négy repülőgép
szinte a tetőket súrolva
dörögte kora reggel óta
Budapestre vad ébresztőjét.
Az utolsó nap trombitája
az antikrisztus fölfútt száján!
Meghúzódott a gyáva gyáván
s a maga kis csöndjét kivánta.
A Duna fölött, a víz hosszán
járt föl-alá az a négy német
bombázógép – őrség se lépked
kimértebben kaszárnya-posztján.
Csepeltől Újpestig és vissza
és újra vissza, jöttek, mentek,
nyomták le, föld alá a lelket,
bőgve, szirénákkal-visítva!
De épp ezáltal – mit se tudva –
Ítélet kürtjei is voltak,
és mi, százéves tetszhalottak,
kezdtünk is eszmélni magunkra.
Eszmélt és szedte tagjait már,
aszott csontvázát Magyarország.
De erejét már elorozták,
de nem volt övé sorsa immár.
Jöttek a gépek, távolodtak.
Én Budán éltem. Füst-hínáros
nagy tó volt a hegyről a város.
Szédültem partjain e tónak.
Szörnyei egy új vízözönnek,
cápák, cetek voltak e gépek,
ahogy a dermedt messzeséget
beúszták s újra visszajöttek.
A rém-mese, a képtelenség
tengermélyéből merültek föl.
Meredt a szem a rémülettől,
megértve, mi is az a négy gép.
Muhit és Mohácsot idéztek,
oly romlást, milyen sose volt tán,
ahogy szálldostak a menny boltján
ezek a modern csillagképek.
Vártuk, mi örök csodavárók,
mikor dörrentik végre rájuk
életünk jeleit az ágyúk,
haragunkat, a valóságot!
A rémálmot mikor szakítja
ketté már tettekre-kelésünk?
Dörgött a két gép fönt, odébb tünt
s kanyarodott üvöltve vissza.
Elbúcsúzkodtam; zsebre dugtam,
nem pisztolyom (addig se lett meg),
„keféit” egy új verskötetnek
(úgy mondom, mint volt), s elindultam.
Tudtam, hogy valamit örökre
elhagyok, otthagyok szobámban.
A kapun kívül még megálltam.
Épp fölöttem szálltak dörögve.
Lementem – most jön csak az álom –
a legközelibb kávéházba.
Most is ott ült S. társasága.
„Bejöttek!” mondta B. barátom.
„És most mi lesz?” „A halál” mondta,
kivéve egy papirba-burkolt
dobozból egy kanálka cukrot
s a cukrot teájába szórva –
Zörgött a kávéházi ablak
a repülők kemény zajától.
Bejött Seress, Tolnai Gábor –

 

 

 

Földosztás

Mi dörmögött a domb mögött?
A háboru, a bika, verte-
rakta vérlucskos csűdjeit
– reccs-roccs – házakra, fészerekre;
acélhidakat roppantott be,
útfélre tornyokat rugott,
de – megtaposva Somogyot, Tolnát –
a Balaton betört jegén át
már Keszthelyen tul dohogott.
Távolodott!
 
És mi nyomába.
Surrant a kicsi gépkocsi.
Csörögtek, békét muzsikálva
csukhatatlan ablakai.
Félpercenként lassítani
kellett vagy kanyarodni egyet
gránát-tölcsérek, lódögök,
föl nem robbant ágyúgolyók
– – – – – – – – – – – – mellett.
Szőnyi, Kardos és Flóra s én
és ő, a folyvást nevető,
a remekszemű vezető
Garas – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – –
(Marcali romban. Böhönye néptelenül.
A zacskó-papírra rajzolt falu-terv. Ozora.
A porba rajzolt utcák. Ki szónokoljon. stb.)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]